Mibe csöppentem pajtikáim??! Határozottan büszke vagyok és hálás, hogy itt lehetek.
14 ember vesz részt "Judy tanfolyamán", melynek én vagyok a "másik lába". Mi ketten dolgozunk azért, hogy ők úgy távozzanak innen, hogy kaptak valamit, vagy legalábbis történt velük olyasmi, amiért érdemes volt kimozdulni.
A tanfolyam neve egyébként "Movement for life", vagyis mozdulat az életért.
Na azért nem kell ezt annyira komolyan venni, nagyon laza az egész banda, kedvesek egymással és velünk, végülis mindenki vakáción van itt.
A személyes fejlődés, alámerülés az érzelmek, feloldandó tapasztalások világába, mindenkinek egyéni döntése.
A legkülönfélébb életúttal, előzménnyel érkeztek és állítom, senki sem megy haza ugyanazzal a szemüveggel, mint amivel idejött.
Judy nagy feladatot és részt osztott rám, a csoportos foglalkozásokat Ő vezeti, miközben én segítek az embereknek a talajon megérezni, ráérezni, miről is van szó.
Egy ilyen lecke kb 2 órán keresztül zajlik, korábban már ismertettem, mi történik. (ez az, amikor apró mozdulatok sorozatával vezetjük rá az agy motoros részét és az idegrendszert, hogy újra felfedezze, hogy a testünk egy egész, egymással kapcsolatban levő szervek, izmok, csontok sokasága)
Ilyenkor lehet megérezni, megtapasztalni a szabadságot, a légzés teljességét, könnyedséget, a mozgás komplexitását, mégis egyszerűségét. A kevesebb itt bizonyosan több. Visszaveszünk a gázból, lendületből és megnézzük-érezzük a testünket valójában, mi is az adott pillanat számunkra.
A szünetekben viszont én, mint terapeuta, veszek részt, mert mindenkit úgymond előkészítek, egy-egy privát kezelés keretében hangolom rá őket még jobban a dolog befogadására, a jelenre, magukra.
Olyan ez, mintha Judy főzné a levest, de a hozzávalókat én készítem elő, hogy Neki csak bele kelljen dobni a fazékba. Hogy a vegén hogy néz ki a leves, rajta múlik, miből-mennyit tesz bele, az Ő dolga.
Én ráhangolom az idegrendszert arra, amit majd később maguknak a földön kell megtapasztani.
Nézzünk pár dolgot, ami engem leginkább megérintett, csak úgy hirtelen:
Audrey. 90 éves. Iderepült angliából, immáron másodszor, mert tudja, hogy nincs korlátja az agy kapacitásának, annak sem, hogy Ő fizikailag mire képes és nem szeretné feladni azt, hogy visszatérhet a hobbijához, a kertészkedéshez. Eszembe jutott róla az a szintén idős hölgy Melissánál, akiről már írtam. Jó látni, inspiráló és megható, hogy szerte a világon vannak ilyen kondícióban lévő idősek, akik vannak annyira nyitottak, hogy dolgoznak magukon, nem zárják be a kapuikat várva a leépülést.
Hagy mutassam meg két képen, hogy két nap alatt mennyit változott. Az arca, és ameddig a karját tudja emelni:
Potyogtak a könnyeim látva az őszinte életörömöt és a bölcsességet amivel rendelkezik. Minden pillanat, amit a közelében tölthetek egy áldás, gigantikus tanítás, amely a szívem legmélyét érinti.
Minden foglalkozáson részt vesz, nem maradna le semmiről a világért sem, hogy minél többet tanulhasson. Jelzem, 90 éves elmúlt!! Órákon általában középen fekszik, rá természetesen többet kell figyelni és mindig azt mondja nekem, mikor kérdőn nézem, hogy minden világos-e Neki, hol tartunk, hogy nem tudja mit csinál, vagy jó-e, csak teszi amit mond Judy. Ilyenkor jelzem, hogy ez a legjobb, amit tehet!
Még ha el is alszik közben, vagy elakad és csak hallgatja, az agya veszi az információt, a képzeletében dolgozik és a tesztelésnél kiderül, hogy a teste ugyanúgy magáévá tette a fejlődést.
Micsoda csoda az ember!!!
Andy. Parkinzon kóros, 50 év körüli férfi. Rajta keresztül ébredtem rá, milyen félelmetes és lekorlátozó tud lenni az agyunk. Ha egész életünket abban a depresszív állapotban kell élnünk, hogy mivel mindenünk rázkódik nem vagyunk képesek teljes életet élni, vagy félünk, mi történik, ha átadjuk a stafétát a remegésnek, ez a börtön ott van az életünk minden egyes pillanatában és nem tudunk tőle szabadulni.
A kezem alatt éreztem ezt. Nagyon megrázó volt. Mivel én tudom milyen e-nélkül létezni, csak átadtam azt a nyugalmat, szabadságot, amit ez jelent. Mégha energetikailag sikerült csak, akkor is segített az idegrendszerén, úgy érzem.
Amúgy meg, itt vagyok az Andalúz hegyekben, egy varázslatosan szép vidéken. Ahol minden ház fehér! Ezt imádom a legjobban. Olyan jó hangulatot ad a városoknak, ahogy kvázi az egyforma házak kiemelkednek a természetből, a körítés, a diszítés pedig fantasztikusan érvényesül.
Fotótár következik, az első három Cortijo Romerorol, a központról, ahol vagyunk, a többi egy kiránduláson készült:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése