Utolsó nap az élmények tengerében

Mostanra összeállt a kép, mindenki (ki előbb, ki később) alámerült a megtapasztalásban, össze is hangolódtunk, finom, apró lépésekkel haladunk előre kéz a kézben.

Továbbra is Audrey számomra a legmeghatóbb, amilyen fegyelemmel, elszántsággal, bátorsággal és nyitottsággal végzi a gyakorlatokat, 90 évesen, sokszor kemény akadályokat legyőzve magában.

Egyébként ha bárki azt gondolná, hogy Audrey többet tud a CFR-ról, vagy arról, ami itt törtenik, mint mondjuk Ti, odahaza, téved.

Megállapítottam, hogy a bölcsessége, valami belülről vezette ide, mert bár sokszor számára félelmetes mozdulatok árán, de a végén mégis pozitív élmenyekkel, fizikai állapotában előrelépésekkel távozik innen. Átlépi a határait, holott nem is ezért jött ide.

Azt hiszem, a legjobb, ami számunkra létezhet, akkor következik be, amikor egyáltalán nem értjük mi-miért történik velünk. 

Sokszor puhatolóztam nála, hogy Ő, egyedül döntött-e, hogy részt vesz ezen a tanfolyamon, de igen és itt van, jól érzi magát, meri vállani, hogy Neki ez jár és kész tenni magáért. Pedig mennyire más értekrendben nevelkedett, amikor még a világ egész más volt kívül és belül is.

Egyik élményt tudnám sorolni a másik után, hányszor láttam a tekintetekben a boldogságot, felszabadulást, őszinte örömöt, miközben engem pedig a hideg rázott.

Számomra ezért volt mindenképp érdemes ez az út. Mindezek és a sok sok hálás szó megerősítettek abban, hogy valóban értéket tudok nyújtani, egy másfajta élményt magukról, ami az emberek hasznára válik.

Hálás vagyok.

Nem tudom, minek köszönhettem Judy bizalmát, de tény, hogy úgy érzem így a végén, jó választás voltam és én sem okoztam csalódást magamnak. Sőt.

Sokat tanultam. Mindenki fejlődését egy picit magamévá tettem, mivel egyértelműen felismertem az én korábban átélt tapasztalataimat bennük. Nekem így ez kis emlékeztetés, repeta is volt, a sok csoportos óra alatt pedig hallgatva Judy instrukcióit, ellestem, hogyan is kell ezt tanítani.

De pszt, mert ez titkos!

Biztosan nem ér fel ez azzal a mennyiségű információval, amit mondjuk egy CFR tréningen tanul az ember, de én, mint "Felső Dóra terapeuta", maximálisan magamba szívtam, ami az én jelenlegi tudásom szerint befogadható volt.

A visszajelzésekből szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy felrázva, de nem keverve azzal, ami én vagyok, működik ez a valami. Egyébként sokat is fejlődtem. Senki nem hiszi el, hogy még csak fél éve kezdtem.

Hihetetlen, hogy tavaly ilyenkor még nem is tudtam, hogy később utazom Amerikába, ami majd meg fogja változtatni az életemet.

Azt, hogy hogyan nézek, érzem magam és ezért azt is, hogy mit tudok átadni másoknak a mozgásról, a testükről.

Lehetséges ez, ilyen rövid idő alatt? Igen. Ez tulajdonképp az első pillanat óta tart, amikor megéreztem, miről is van szó. Onnantól már minden más volt. Azt hiszem szeretem ezt az új állapotot annyira , hogy mindig ki fogok találni valamit, amivel emlékeztetem magam, amivel megőrizhetem.

Elég egy levegővétel ezzel a másik szemüveggel és máris újra érzem az egész testem és a figyelmem mintha azon nyomban kiszélesedne, kiszaladna az összes idegszálamon át egyszerre a testem minden részébe.

Volt zárókör, csoport-fotózás, e-mail csere, valamint sok bíztatást és erőt kaptam a folytatáshoz.

A termet utána én zártam, furcsa volt, pedig csak egy hetet töltöttünk ott, mégis egy kis részemet megint letettem, ide is.

Hát ennyi.

Csodálatos Spanyolországnak ez a része, a fehér faluk sokasága, a finom borok, ételek, kedves emberek. Jókat ettünk, énekeltünk, kirándultunk, élveztük a természet adta lehetőségeket.

Meglátjuk ez az út hol fog folytatódni, ami itt elkezdődött, állok elébe, kíváncsian. Mondjuk ide, Cortijo Romeroba még szívesen visszatérnék. Kis állam, az államban, Anglia-Spanyolországban érzés volt néha. De ők, ezek az angol emberek színezték itt ki a környezetünket. Köszönet nekik érte. Jó volt!

Wohohohoooo

...és ezt nem a télapó mondja bennem, hanem így próbálom frappánsan leplezni, hogy nem találom a megfelelő szavakat annak leírására, milyen benyomások értek az elmúlt pár napban.

Mibe csöppentem pajtikáim??! Határozottan büszke vagyok és hálás, hogy itt lehetek.

14 ember vesz részt "Judy tanfolyamán", melynek én vagyok a "másik lába". Mi ketten dolgozunk azért, hogy ők úgy távozzanak innen, hogy kaptak valamit, vagy legalábbis történt velük olyasmi, amiért érdemes volt kimozdulni.

A tanfolyam neve egyébként "Movement for life", vagyis mozdulat az életért.

Na azért nem kell ezt annyira komolyan venni, nagyon laza az egész banda, kedvesek egymással és velünk, végülis mindenki vakáción van itt.

A személyes fejlődés, alámerülés az érzelmek, feloldandó tapasztalások világába, mindenkinek egyéni döntése.

A legkülönfélébb életúttal, előzménnyel érkeztek és állítom, senki sem megy haza ugyanazzal a szemüveggel, mint amivel idejött.

Judy nagy feladatot és részt osztott rám, a csoportos foglalkozásokat Ő vezeti, miközben én segítek az embereknek a talajon megérezni, ráérezni, miről is van szó.

Egy ilyen lecke kb 2 órán keresztül zajlik, korábban már ismertettem, mi történik. (ez az, amikor apró mozdulatok sorozatával vezetjük rá az agy motoros részét és az idegrendszert, hogy újra felfedezze, hogy a testünk egy egész, egymással kapcsolatban levő szervek, izmok, csontok sokasága)

Ilyenkor lehet megérezni, megtapasztalni a szabadságot, a légzés teljességét, könnyedséget, a mozgás komplexitását, mégis egyszerűségét. A kevesebb itt bizonyosan több. Visszaveszünk a gázból, lendületből és megnézzük-érezzük a testünket valójában, mi is az adott pillanat számunkra.

A szünetekben viszont én, mint terapeuta, veszek részt, mert mindenkit úgymond előkészítek, egy-egy privát kezelés keretében hangolom rá őket még jobban a dolog befogadására, a jelenre, magukra.

Olyan ez, mintha Judy főzné a levest, de a hozzávalókat én készítem elő, hogy Neki csak bele kelljen dobni a fazékba. Hogy a vegén hogy néz ki a leves, rajta múlik, miből-mennyit tesz bele, az Ő dolga.

Én ráhangolom az idegrendszert arra, amit majd később maguknak a földön kell megtapasztani.

Nézzünk pár dolgot, ami engem leginkább megérintett, csak úgy hirtelen:

Audrey. 90 éves. Iderepült angliából, immáron másodszor, mert tudja, hogy nincs korlátja az agy kapacitásának, annak sem, hogy Ő fizikailag mire képes és nem szeretné feladni azt, hogy visszatérhet a hobbijához, a kertészkedéshez. Eszembe jutott róla az a szintén idős hölgy Melissánál, akiről már írtam. Jó látni, inspiráló és megható, hogy szerte a világon vannak ilyen kondícióban lévő idősek, akik vannak annyira nyitottak, hogy dolgoznak magukon, nem zárják be a kapuikat várva a leépülést.

Hagy mutassam meg két képen, hogy két nap alatt mennyit változott. Az arca, és ameddig a karját tudja emelni:

Potyogtak a könnyeim látva az őszinte életörömöt és a bölcsességet amivel rendelkezik. Minden pillanat, amit a közelében tölthetek egy áldás, gigantikus tanítás, amely a szívem legmélyét érinti.

Minden foglalkozáson részt vesz, nem maradna le semmiről a világért sem, hogy minél többet tanulhasson. Jelzem, 90 éves elmúlt!! Órákon általában középen fekszik, rá természetesen többet kell figyelni és mindig azt mondja nekem, mikor kérdőn nézem, hogy minden világos-e Neki, hol tartunk, hogy nem tudja mit csinál, vagy jó-e, csak teszi amit mond Judy. Ilyenkor jelzem, hogy ez a legjobb, amit tehet!

Még ha el is alszik közben, vagy elakad és csak hallgatja, az agya veszi az információt, a képzeletében dolgozik és a tesztelésnél kiderül, hogy a teste ugyanúgy magáévá tette a fejlődést.

Micsoda csoda az ember!!!

Andy. Parkinzon kóros, 50 év körüli férfi. Rajta keresztül ébredtem rá, milyen félelmetes és lekorlátozó tud lenni az agyunk. Ha egész életünket abban a depresszív állapotban kell élnünk, hogy mivel mindenünk rázkódik nem vagyunk képesek teljes életet élni, vagy félünk, mi történik, ha átadjuk a stafétát a remegésnek, ez a börtön ott van az életünk minden egyes pillanatában és nem tudunk tőle szabadulni.

A kezem alatt éreztem ezt. Nagyon megrázó volt. Mivel én tudom milyen e-nélkül létezni, csak átadtam azt a nyugalmat, szabadságot, amit ez jelent. Mégha energetikailag sikerült csak, akkor is segített az idegrendszerén, úgy érzem.

Amúgy meg, itt vagyok az Andalúz hegyekben, egy varázslatosan szép vidéken. Ahol minden ház fehér! Ezt imádom a legjobban. Olyan jó hangulatot ad a városoknak, ahogy kvázi az egyforma házak kiemelkednek a természetből, a körítés, a diszítés pedig fantasztikusan érvényesül.

Fotótár következik, az első három Cortijo Romerorol, a központról, ahol vagyunk, a többi egy kiránduláson készült:

A 25 fős falu, majd egy falunyi ember egy marokban

Kérem szépen, ha itt azt mondják falu, az ez: 400 éves házakkal övezett utca a hegyekben, sok órányi kanyargós (nagyon!) és úttalan utakon elérhető távolságban Malagától, a világ tetején. De úgy tűnt mégis kevesen próbálják meg utánunk csinálni, elvétve láttunk autókat.

Igen, egy utcából áll, ahol gyalog járnak, mert olyan keskeny.

De ahogy belépünk a haciendába, vagy nem is tudom minek hívjam, egy csodálatos, narancsfás kertben találjuk magunkat, ahonnan nyílnak a várszobákra emlékeztető kis helységek, mindegyik spanyol stílusban berendezett, kövek, kerámiák, fa és az elmaradhatatalan fehérre festett kőfal.

Mese az egész, mert a kertből és a számtalan kis teraszról mindenhonnan kilátás nyílik a környező hegyekre. A levegő meleg és száraz, de állandó szellő fújdogál, ami rozmaring és virág illatú, mivel mindenhol és mindenben megtalálható ez a fűszernövény.

Ez is egy vendégház, ahol az első éjszakát töltöttük, majd másnap onnan tovább a végső állomásra, abba a központba, ahol az egy hetes felüdülés töltik majd az emberek, akik Európa különböző országaiból érkeztek.

Addig viszont pihenés, házi, leginkább autentikus koszt evés, majd egy nagy kirándulás a hegyen.

Judyval az élet mindig felismerésekkel teli, a két és fél órás erőltetett menet alatt szóban oldottunk feszültséget és ránéztem mit-miért és hogyan teszek, de a legfőbb, hogy hogyan tudok magamon, az elmém játékain és szokássá vált körein továbblépni.

Micsoda értékes, ám korábbról is ismert információk, melyeket újra és újra fel kell eleveníteni.

Arra az egyszerű dologra jut az ember, hogy választhat két lehetőség közül:

vagy marad az elme fogságában, körbekörbe jár a gondolatai, majd ugyanazon érzések forgatagában, vagy könnyít a helyzeten és mintegy játszó kisgyerek továbblendül, lazán, a legkisebb erőfeszítéssel, elvárások, magyarázat és ítélkezés nélkül.

Valóban ilyen egyszerű az egész.

Miután kikeveredtünk a hegyi ösvényekből, körülbelül egy órás extra kényszer-kitérőt téve, már indultunk is tovább a kb 1 órányira lévő központba. Melynek neve: Cortijo Romero.

Itt találkoztunk, ismerkedtünk először a ránk váró emberekkel és az előttünk álló feladattal.

Maradjunk annyiban, hogy fel kelll kötnöm a gatyát és kisterapeutából tanársegéddé, azon nyomban valamiféle (szerencsére van sejtésem miféle) gyógyítóvá avanzsálnom.

Judy bizalma és bíztató szavai megtiszteltetésként és egy kicsit meglepetésként értek, de nyugodt hangon csak annyit mondott: Ő tudja kit hívott meg ide és csak tegyem amit érzek, elég ha a Dóri-jelenséget adom, szívből, az már segíteni fog és elég lesz.

14 ember fizetett be az egy hetes táborba, amelytől pihenést, megfejtéseket és gondolom változásokat várnak. Általában britek, idősek, különféle testi problémákkal, betegségekkel, de természetesen van, aki "csak" a személyes útját gondolta kicsit felfedezni, vagy kiszélesíteni, tisztába tenni.

Próbálom nem magamra venni a felelősséget, lazán hozzáállni, ami nem könnyű.

Ilyenkor lehet előkaparni a belső nyugalmat, önbizalmat, egyéni értékek felfedezését igazán.

Ennyire nem tudtam, mikor rábólintottam, hogy jövök, hogy mi is fog itt történni pontosan, de asszem már említettem, hogy a nagy történéseim minden esetben a gondolkodás nélküli, reális indokoktól mentes, kívülről sokszor értelmetlen döntéseimből adódtak.

Köszönöm, hogy nem tudtam és nem is volt időm ezen agyalni.

Tény, hogy bármi is történjék, az élmény nagy lesz, csak győzzem feldolgozni. :)

Ez a lehetőség egyszeri és mélyvíz, de mit is csodálkozom, ez itt a Dóri-féle kalandos élet...

Fel kell nőni, lépni kell

Mondjuk a kell csúnya szó, nem szeretem, de ezt már tényleg nem lehet tovább halogatni.

Hiányzott az írás, a blog és Ti, szó se róla, de az események elragadtak hazaérkezésem, az évindulás után és főleg úgy, hogy nem volt szabad kapacitásom közben írni.

Persze sok-sok minden történt, jó és rossz, de mindez bennem úgy zajlott, hogy inkább befelé figyeltem.

Érdekes az élet. Dehát ezt tudjuk. Ha most magamba nézek, egész más lettem. Más dolgok foglalkoztatnak, a "problémáim" is megváltoztak az öt hónappal ezelőtti önmagamhoz képest.

Egyedülálló nőből, társas lény lettem és ezáltal a fejemben, a testemben sok minden eltűnt és helyette új dolgok költöztek, szóval a dolog zajlik...

Hogyan tud változni az élet?!

Az apropóm, hogy újra ipadet ragadok, ismét egy utazás, melynek oka és célja az előzöekben megismertetett világjárást motiváló Judy.

Folytatódik a közös munka az én szakmai és egyéni fejlődésemben, valamint lehetőség adódott meglátogatni egy olyan országot, amelyben még sosem jártam.

Spanyolország jövök! ...annakis ismét a déli részét célzom meg, Malagát.

Judy meghívott tanárként fog tartani egy hetes kurzust Malaga közelében, egy csodálatos egészségközpontban, én pedig segítek, tanulok, tapasztalok. Köszönöm, megint.

Időközben magamat is majdnem terapeutának hívhatom, ha még csak kicsinek is, de az amerikában elkezdett sárga utat idehaza folytatva, a szívem és a megérzésem után haladtam tovább.

Elvégeztem egy-két tanfolyamot, mely után Craniosacralis terapeuta leszek, majd ha levizsgáztam.

Ne próbálja meg senki kimondani, elég az hozzá, hogy a testben manuálterápiás módszerrel végzünk vizsgálatot, oldást, segítést, elengedést, miegymást, mint utóbb kiderült, odakint én is több ízben kaptam ilyet, csak akkor még nem tudtam, hogy mit és betettem a CFR-Judy ernyő alá.

Szóval a kapcsolatom az emberi testtel, ismereteim és elképzelésem a "dolgok" működéséről egyfolytában változnak és változtak, csak kapkodtam a fejem néha, amikor bizonyos tapasztalások történtek a kezem alatt, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam az érzékelésben.

Már nem is tudom, mit tudtam eddig, akarom mondani semmit nem tudtam, de akkor miket gondoltam, mert kérem a test, az ember, az agy márpedig egy csoda és ezt tessék jól megjegyezni, emlékezetbe vésni.

Kifelé élünk, hajszoljuk a gondolatainkat, majd azok után az eseményeket, menekülünk valami elől, vagy csak félünk a semmitől, biztonságot akarunk.

Pedig a nagy történések, a mindennapi csodák bennünk zajlanak, a testünk legapróbb részleteiben, ráadásul fogalmunk sincs a lehetőségeinkről, amiket már miniatür törődéssel, ráhangolódással, odafigyeléssel kiaknázhatnánk.

Mielőtt alámerülnék ennek a fantasztikus és soha véget nem érő megismerésnek a leírásába, lépjünk vissza a jelenbe, hogy miért is vagyok ismét repülőn, a jól bejáratott kis bőröndömmel, a már szinte megszokottá vált utazási teendők sokasága után.

Abban a megtisztelő feladatban részesülhetek, hogy az egy hetes "életmegváltoztató egészség-kurzus" -ezt a nevet én adtam neki- alatt Judy tanársegédje lehetek, aki ott van, ahol szükség van rá, azt adja, amit a helyzet épp megkíván, megteremti a feltételeit, hogy 11 ember, aki részt vesz a tanfolyamon, a saját fejlődésében előrébb, beljebb juthasson.

Terápia számomra is, nem kérdés.

Úgyhogy amiért újra bekopogtatok Hozzád, annak ez az oka, hátha megint találunk valami közös pontot, ami mindkettőnket szórakoztat.

Köszönöm, ha ismét részese leszel az élményeimnek.

Ígérem, Dóra, a felfedező nem áll le és nem felejtkezik meg Rólad!

Évértékelő, Avagy Hogyan Hagyod El Vegast!

Mert bizony hiszem, hogy számotvetésre igenis szükség van. Ami 2013-ban kell, hogy maradjon, azt ott is kell hagyni, tovább kell lépni, teret kell adni az újnak, amit majd az új év hoz!

Eseményeket, gondolatokat, sérelmeket és sokszor kapcsolatokat is sajnos, le kell zárni.

Nekem ez az év (is) fent és lent volt, talán az amplitúdó, mintahogy a világban is, egyre nagyobb és nagyobb. Ami jó, az maga a csoda, ha pedig a sz*r jön, az csőstöl, nem kímél, letarol.

Csak éppen nem mindegy, hogy mennyi időt töltök a mélyponton, a hullámvölgyben, mennyire tudom közben, hogy mikor kell új lendületet venni a következő felkapaszkodáshoz.

Az év elején munkahelyek jöttek-mentek, amibőlis egyszercsak úgy találtam magam, hogy nem dolgozom...

Persze az én döntésem (is) volt, de elkezdődött egy útkeresés, miközben félig tudatomnál voltam, hogy mit NEM akarok!

Aztán amikor körvonalazódott a fejemben, hogy merre az irány, hogy-hogynem a dolgok pontosan úgy alakultak, ahogy azoknak lenniük kellett, egyik a másik után.

A részletekbe most nem mennék bele, hogy mi-hogy volt, de a lényeg, hogy nagyjából a végsőkig kitartottam az élesváltás mellett, hogy a média, reklám bizniszből elég és én majd valamit a saját "két kezemmel" fogok csinálni, amiből később aztán majd megélek.

Egy picit fordítva ültem a lovon, de így utólag mindenképpen érdemes volt ehhez tartani magam.

Az elvem az volt, hogy ne azért dolgozzak valahol, valamit, hogy pénzt keressek, a maradék időben meg majd csinálom amit szeretnék, meg a jógát, hanem a fő tevékenységem legyen az, ami boldoggá tesz, a mindennapjaimat az töltse ki, amit igazán értékesnek ítélek és előrébb visz (meg a világot is :)), a pénz dolog meg majd megoldódik valahogy, nem kell aggódni.

Félreértés ne essék, nem a millióimra, vagy a szponzorom millióira alapoztam az anyagi nyugalmamat, hanem rájöttem, hogy mindennél sokkal fontosabb az, hogy az életem, a napjaim, azzal teljenek el, ami boldoggá tesz, amiről azt gondolom, hogy én vagyok, amiben kiteljesedhetek.

Ez a legfontosabb, mert ha a munka, a napi 8 órám, csak azért van, hogy dejó, megvan a lakbérre, ételre való apanázs, akkor kérdezem én, megéri? A többi időben, vagy hétvégén legyek önmagam, csak akkor éljem a saját életem?

Arról nem is beszélve, hogy mint tudjuk, ha a pénzhez is aggodalommal viszonyulok, az nem vezet jóra, csak bukdácsolás lesz belőle.

Tehát úgy döntöttem, nem e-körül fog forogni az életem!

Asszem az én 2013-mamnak ez volt a legbölcsebb döntése. Az, hogy a megérzéseim után mentem és nem a racionális gondolataim mentén cselekedtem.

Innen már nagyjából ismeritek a sztorit... :)

Ja és ez azzal járt, hogy amikor már nagyon nem volt pénzem, akkor sem mentem el "átmenetileg" dolgozni valahova, csakhogy kihúzzam a következő hónapot.

De az angyalok, csillagok, az életem története máshogy írták a forgatókönyvet. De ehhez fel kellett egyértelműen vállalnom a döntést, a kockázatot és kinyilvánítanom, mit szeretnék.

Mi van, ha inkább a szenvedélyünket követjük, amit igazából a szívünk súg és nem törődünk azzal, mit mond a "józan ész"? Bocsánat, de ennek kellene igazából az alaphelyzetnek lennie!

Mit hagyok 2013-ban?

Sok korábbi "Dóris" gondolatot, szokássá vált, berögződött reakciót. Amik egyébként már rég nem voltak az enyémek, csak én még mindig azt hittem, hogy azok, ragaszkodtam hozzájuk, itt hordoztam őket magamban.

Gyerekkori, tinédzserkori sérelmek, események emlékeiből megmaradt fájdalmak, amiket azóta morzsolgattam.

Hihetetlen, hogy ezek a nagyon régi dolgok, az érzelmeinken mintegy nagy csomók, ott vannak és bizonyos helyzetekben, újra és újra meg kell őket "másznunk", át kell rajtuk buknunk, hogy megint a sima időszak következzen.

Na ezeket kellene valahogy megtalálni és kisimítani, aztán amikor már túl vagyunk rajtuk, úgyis olyan jelentéktelennek tűnnek majd!

Megtanultam szépen idén hálát érezni, köszönetet mondani, szeretet áramoltatni és még nagyon sok minden mást.

Amerikában van ez a mondás, hogy mindegy mik történnek addig, mennyit nyersz, vagy vesztesz, az a lényeg, hogy mennyi pénzzel hagyod el Vegast!

Annyira igaz! Nézd meg, hogy a nap végén hogyan fekszel le, vagy hogyan lépsz át egyik évből a másikba.

Addig persze megéltünk ezt-azt, de ezeket a lefejtett hagymahéjakat hagyjuk is ott, minek cipelnénk magunkkal, ha már egyszer megszabadultunk tőlük.

Persze, előre kell nézni, meg fogadkozni se árt, biztos, de egy kicsit visszanézni, letenni, tanulni a saját tapasztalatainkból, az is kell, néha! Legalább egyszer, egy évben.

Meg vizualizálni, álmodni! Isten őrizz, hogy azokat a szép, most még csodának tűnő képeket magunkról, amelyek jelenleg oly valószínűtlenek, elhessegessük magunk elől!

Sőt, legyen a kép egyre tisztább és az ahhoz vezető út is egyszercsak meg fog jelenni!

Kívánom, hogy nyílt szívvel, őszintén tudjunk ezeken mindannyian végignézni, miközben látjuk a fényt és így megtisztulva, egy fantasztikusan sikeres és boldog, minden jóval megáldott új esztendőbe lépni, együtt, azok társaságában, akiket nagyon szeretünk!

*********B U É K!**********

Tovább, tovább, tovább...

Megvolt az első két teljes napom itthon. Amikor első reggel felébredtem az ágyamban, volt egy olyan futó gondolatom, hogy csak álmodtam volna...?

Aztán eszembe jutott az a sok új ember a szívemben. Valaminek történnie kellett, ha ők odakerültek! :)

Nagy a csend Amerika felől, ami eddig a közegem, a mindennapom volt, most pedig egész máshol vagyok.

Sokan kérdezik tőlem, hogy nagyon rossz-e itthon?

Nem! Történt valami, kaptam egy nagy adagot az élettől, ami örökké az enyém. Az, hogy ezután folytatódik-e a világ felfedezése, vagy itthon élem tovább az életem és csak az emlékeimben őrzöm az elmúlt három hónapot, az csak rajtam múlik.

Az Utam visszatért az origójába, vagyis momentán ugyanúgy néz ki, mint mielőtt elmentem. De én sokkal több vagyok, picit talán másabb is legbelül, a testről alkotott véleményem mindenképpen egész más.

Persze ugyanúgy idegeskedem a dugóban, visszacsöppentem a zsúfolt hétköznapokba, de néha visszaidézem, hogy hogyan is oldottam meg odaát a hasonló stresszes helyzeteket, tök egyedül. Miért is volt ott könnyebb? Nem könnyebb volt, hanem ott nem volt mese, ki kellett belőle mászni, mert valahogy az idő(m) volt értékesebb számomra.

Furi, nem? Itthon nem az én időm fogy? Nem mindkettő az én életemből megy? Na erről ennyit... :)

A környezetem legalábbis ugyanannak tűnik, mint előtte, de a tervek, a lehetőségek és hogy merre fog tovább menni az út, sokkal határozottabbak és sokkal színesebbek!

Mert ugye tudjuk, hogy nem térhet vissza magába, hiszen csak előre megy!

...és igen, fázom! De nem vészes. A barnaságommal, állandó vigyorommal az arcomon picit kitűnök a tömegből, de légyszi, akik itt, Magyarországon éltek, tartsatok ki, mert ott van a napocska, csak most picit máshol süt. Nekem elhihetitek. Azért lehet előre mosolyogni! Tudom nem könnyű.

Köszönöm a sok-sok pozitív visszajelzést, bíztató szót, amit kaptam Tőletek, hogy milyen jó élményeket ad ez a blog! Fantasztikusan örülök, hiszen ezért csinálom!

Ezért amondó vagyok, (bár voltak bennem kételyek, hogy Budapestről is tudok-e érdekes lenni) hogy ne temessük el ezt a blogot, hiszen az utam nem ért véget, hiszen mindig történik valami és szeretitek, én is szeretem...

Szóval jövök, maradok, maradunk együtt és csináljuk és minden jó lesz!!

Puszi

az első kép rólam a ködös, hideg reptéren a 22órás éber-riasztásban eltöltött repülőút után:

VISZONTlátásra!

Eltelt 85 nap.

El sem hiszem, mi minden történt ez alatt, mennyi élmény, benyomás ért, úgy érzem nagyon sokat tapasztaltam és ez jót tett.

Egyrészt jót tesz az amerikai optimizmus, a könnyedség, másrészt rengeteget tanultam magamról, úgymond sokat foglalkoztam magammal.

Hú ha belegondolok, hogy mindez azon múlt, hogy idén Edina barátnőm bevont az otthoni kis CFR workshop szervezésébe, amikor Judyék Magyarországra jöttek. Vagy azon múlt, hogy tavaly életemben először találkoztam Judyval és akkor nagy hatással volt rám? Ki tudja, a lényeg, hogy az életünk valamiféle közös vágányra terelődött, a családjával nagyon mélyen megismerkedtem, involválódtam, jelen voltam az igen fontos pillanatokban és mindez a három hónap alatt történt.

Befogadó és nyitott voltam. Mindent kipróbáltam, ami adódott és kész voltam a félelmeimet, előitéleteimet félretenni és csak menni az eseményekkel.

Mint egy kisgyerek, aki először tapasztalja és ismerkedik, szívja magába a világot.

Pedig ezelőtt sem volt unalmas, négy fal közé szorított életem... de ez! Nem gondoltam, hogy még ennyi minden várhat rám, az országhatáron és a saját gondolataim határán túl.

Csak kinyitottam, megnyitottam egy rést, mint a csapot és már zúdult is minden.

Így megy ez!

Köszönöm Melissa és Judy, hogy egy pillanat allatt eldöntöntöttétek, hogy nekem itt van valami keresnivalóm. Nem is volt kérdés, én is úgy rávágtam az első pillanatban.

Pedig hét hónapja még egymás nevét sem tudtuk.

Nagy tanulás és iskola volt, amely mindenekfelett varázslatokkal tanított.

Meglátjuk, hogy folytatódik a mese, egyenlőre vissza a valóságba a los angelesi reptér B termináljának 148-as kapujánál...