Az elmúlt egy hét kitérő még rátett egy lapáttal arra, hogy az ittlét-álomból még valóságossabbá válljon, mi több, igazi szigetlakónak érzem már magam.
Gyakorlatilag hét napot Cozumelen, azon az icipici szigeten töltöttem, körbeölelve a csodálatos óceánnal, majd visszatértem ide, ahol a kétsávos út szélén szintén a nagy kékséget látom.
Hozzászoktam a látványához, egyenesen nem bírom elképzelni az életemet a továbbiakban nélküle.
Ismerem mindenféle arcát, hosszú ideig barátkoztunk.
Tudom, hogy játszik a színeivel, ahogy kedve tartja, vagy ahogyan szeretné közölni az állapotát a világgal.
Egyébként pedig maga a nagybetűs harmónia, béke és egyensúly, meg minden ennél sokkal több. Ami nagyon jól elvan az emberi beavatkozás nélkül, köszöni szépen, nem kér a civilizáció "segítségéből", önmagába visszatérve körforgásban van.
Mi pedig maximum, ha betartjuk a tisztelet és a maximális megértés szabályait, megtehetjük, hogy alámerüljünk és felfedezzük, rácsodálkozzunk, gyönyörködjünk.
Itt végre láthatatlanok kell, hogy maradjunk, addig jó, amíg csak arra van engedélyünk, hogy észrevétlenül figyeljünk, ne avatkozzunk bele. Odalent ezek a szabályok világosak és egyértelműek, a vízi világ ezt megérteti velünk.
A hazatérésről jutottam el idáig, holott azzal akartam kezdeni, hogy picit elmeséljem milyen felemelő, hálás érzések vannak bennem. Kétségkívül ez életem egyik legélménydúsabb, legizgalmasabb, legmeghatározóbb időszaka. Sokat gondolkodom, mi vezethetett engem ide és hogy mi az, amit ebből az egészből egy mondatban tanulnom kell.
Már megcsapott a szele a Magyarországra való visszatérésnek. A Karácsonyt idehozta a Facebook, a hidegről kapom a képeket, egyébként bocsánat, de sehol a bőrömön nem érzem az európai decembert.
Oly távol vagyok tőle, hogy elmondani nem tudom. Bevallom, hiányzik nagyon a jóga a kis csoportommal, a budapesti belváros, de minden bizonnyal a nyári verzió és nem pedig az ünneplőbe öltöztetett Andrássy út.
Most pedig egy kicsit tudok írni Mexikóról. Imádtam!
Azért csak felületesen, mert egyrészt Cozumel és Cancun (amit láttam belőle), habár Mexikóban vannak, olyan helyek, ahol erősen érezhető az amerikai hatás, másrészt nyaraló-célpontok, melyek a maguk módján azért szeretnének idomulni az idelátogatók igényeihez.
A hangulat megvan, ami köszönhető a kedves, jókedvű, szűkszavú helyieknek, akik ritkán szólnak, de akkor biztos valami pozitívat, igazából szeretik és értik, hogy a turistákból élnek.
Jópofák, mosolygósak és egy csoda helyen élnek, egyszerűen, praktikusan, nem nagy igényekkel. Ami kell a boldogsághoz, azt általában megoldják a két kezükkel, abból ami van, úgy ahogy az éppen adódik.
Jókat esznek, szeretik az életet, barátságosak.
Mondom, én csak ezekről a helyekről tudok beszámolni, ami valószínűleg más képet mutat, mint odabent a szárazföld belsejében.
Külön úton járnak az amerikaiaktól és ez így van jól.
Azok pedig had jöjjenek és használják ki a hely adta élményeket, had élvezzék a helyiek vendégszeretetét.
Vendéglátómnak hála, igen hamar az információk birtokában voltam, amit tudni kell a szigetről, a környékről.
Kimondottan elkerültük a látogatókra szabott éttermeket és belemerültünk a helyiek által kedvelt, autentikus helyekbe.
Nem mondhatom, hogy wellness étkezés volt számomra, de mint mindenhol, itt is megoldható egy kis odafigyeléssel a dolog.
Őszintén pedig, nem hagytam ki a Tequilát sem, hamár a hazájában vagyok, megpróbáltam megbarátkozni vele, ahogyan a sokak által kedvelt sörrel is.
A leglényegesebb és az egyik meghatározó élmény azonban nem a szárazföldön ért, hanem a víz alatt.
Nehogymár ezen az úton hagyjam ezt ki, mikor pont egy búvároktatóval hozott össze a sors?!
Lássuk, mi is az, amibe annyian szeretnek bele, egy életre, amiről mindenki, aki kipróbálta ugyanolyan lelkesen mesél?
Volt bennem félelem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
Igazából a kezdő lökésre rá kellett beszéljem magam, aztán pedig, ha a kocka már el van vetve nem szoktam visszafordulni.
Nagy dolog volt, mindenféle gondolattal a fejemben, úrrá lenni a remegő térdemen és bízva a körülöttem lévőkben abszolút beleengedni magam az eseményekbe.
Apró lépésekkel, mint az oviban, de megfelelően kezelve magamat sikerült.
Persze kellett az is, hogy tudtam, éreztem, hogy jó kezekben vagyok.
Aztán pedig csak "moziznom" kellett, mintegy 43 percig, 12,5 méteres mélységben. Úgy elrepült, mint egy pillanat, pedig odalent tuti minden másodpercben a jelenben voltam, mindent megpróbáltam megfigyelni, magamba szívni.
Soha fel nem bukkanó, előtte nem tapasztalt felismerések és érzések kerítettek hatalmukba.
A víz csoda, dehát ezt mondanom sem kell, az ember pedig nem beszél, hanem magára marad a kis elméjével és nincs más megoldás azon kívül, hogy átadja magát az élményeknek, befogadja amit a világ mutat neki odalent magából.
Feljövetelkor, partra lépéskor még a gravitáció is furcsa egy dolog.
Köszönöm az élményt!
Annyit tudok mondani, hogy aki teheti, lássa meg, mi van a látóhatáron túl és alatt, mivel élünk egy bolygón és mire vagyunk befolyással tudtunkon kívül.
Valahogyan ki kellene találni, hogy hogyan óvjuk meg ezt így, ahogy van! Ha mást nem azért, hogy még millió és millió ember láthassa utánunk.
Jöjjön a képes beszámoló:
(az első kép nem rólam készült, csak szemléltetés végett mutatom, mit is kell elképzelni búvárkodás címén)
