Évértékelő, Avagy Hogyan Hagyod El Vegast!

Mert bizony hiszem, hogy számotvetésre igenis szükség van. Ami 2013-ban kell, hogy maradjon, azt ott is kell hagyni, tovább kell lépni, teret kell adni az újnak, amit majd az új év hoz!

Eseményeket, gondolatokat, sérelmeket és sokszor kapcsolatokat is sajnos, le kell zárni.

Nekem ez az év (is) fent és lent volt, talán az amplitúdó, mintahogy a világban is, egyre nagyobb és nagyobb. Ami jó, az maga a csoda, ha pedig a sz*r jön, az csőstöl, nem kímél, letarol.

Csak éppen nem mindegy, hogy mennyi időt töltök a mélyponton, a hullámvölgyben, mennyire tudom közben, hogy mikor kell új lendületet venni a következő felkapaszkodáshoz.

Az év elején munkahelyek jöttek-mentek, amibőlis egyszercsak úgy találtam magam, hogy nem dolgozom...

Persze az én döntésem (is) volt, de elkezdődött egy útkeresés, miközben félig tudatomnál voltam, hogy mit NEM akarok!

Aztán amikor körvonalazódott a fejemben, hogy merre az irány, hogy-hogynem a dolgok pontosan úgy alakultak, ahogy azoknak lenniük kellett, egyik a másik után.

A részletekbe most nem mennék bele, hogy mi-hogy volt, de a lényeg, hogy nagyjából a végsőkig kitartottam az élesváltás mellett, hogy a média, reklám bizniszből elég és én majd valamit a saját "két kezemmel" fogok csinálni, amiből később aztán majd megélek.

Egy picit fordítva ültem a lovon, de így utólag mindenképpen érdemes volt ehhez tartani magam.

Az elvem az volt, hogy ne azért dolgozzak valahol, valamit, hogy pénzt keressek, a maradék időben meg majd csinálom amit szeretnék, meg a jógát, hanem a fő tevékenységem legyen az, ami boldoggá tesz, a mindennapjaimat az töltse ki, amit igazán értékesnek ítélek és előrébb visz (meg a világot is :)), a pénz dolog meg majd megoldódik valahogy, nem kell aggódni.

Félreértés ne essék, nem a millióimra, vagy a szponzorom millióira alapoztam az anyagi nyugalmamat, hanem rájöttem, hogy mindennél sokkal fontosabb az, hogy az életem, a napjaim, azzal teljenek el, ami boldoggá tesz, amiről azt gondolom, hogy én vagyok, amiben kiteljesedhetek.

Ez a legfontosabb, mert ha a munka, a napi 8 órám, csak azért van, hogy dejó, megvan a lakbérre, ételre való apanázs, akkor kérdezem én, megéri? A többi időben, vagy hétvégén legyek önmagam, csak akkor éljem a saját életem?

Arról nem is beszélve, hogy mint tudjuk, ha a pénzhez is aggodalommal viszonyulok, az nem vezet jóra, csak bukdácsolás lesz belőle.

Tehát úgy döntöttem, nem e-körül fog forogni az életem!

Asszem az én 2013-mamnak ez volt a legbölcsebb döntése. Az, hogy a megérzéseim után mentem és nem a racionális gondolataim mentén cselekedtem.

Innen már nagyjából ismeritek a sztorit... :)

Ja és ez azzal járt, hogy amikor már nagyon nem volt pénzem, akkor sem mentem el "átmenetileg" dolgozni valahova, csakhogy kihúzzam a következő hónapot.

De az angyalok, csillagok, az életem története máshogy írták a forgatókönyvet. De ehhez fel kellett egyértelműen vállalnom a döntést, a kockázatot és kinyilvánítanom, mit szeretnék.

Mi van, ha inkább a szenvedélyünket követjük, amit igazából a szívünk súg és nem törődünk azzal, mit mond a "józan ész"? Bocsánat, de ennek kellene igazából az alaphelyzetnek lennie!

Mit hagyok 2013-ban?

Sok korábbi "Dóris" gondolatot, szokássá vált, berögződött reakciót. Amik egyébként már rég nem voltak az enyémek, csak én még mindig azt hittem, hogy azok, ragaszkodtam hozzájuk, itt hordoztam őket magamban.

Gyerekkori, tinédzserkori sérelmek, események emlékeiből megmaradt fájdalmak, amiket azóta morzsolgattam.

Hihetetlen, hogy ezek a nagyon régi dolgok, az érzelmeinken mintegy nagy csomók, ott vannak és bizonyos helyzetekben, újra és újra meg kell őket "másznunk", át kell rajtuk buknunk, hogy megint a sima időszak következzen.

Na ezeket kellene valahogy megtalálni és kisimítani, aztán amikor már túl vagyunk rajtuk, úgyis olyan jelentéktelennek tűnnek majd!

Megtanultam szépen idén hálát érezni, köszönetet mondani, szeretet áramoltatni és még nagyon sok minden mást.

Amerikában van ez a mondás, hogy mindegy mik történnek addig, mennyit nyersz, vagy vesztesz, az a lényeg, hogy mennyi pénzzel hagyod el Vegast!

Annyira igaz! Nézd meg, hogy a nap végén hogyan fekszel le, vagy hogyan lépsz át egyik évből a másikba.

Addig persze megéltünk ezt-azt, de ezeket a lefejtett hagymahéjakat hagyjuk is ott, minek cipelnénk magunkkal, ha már egyszer megszabadultunk tőlük.

Persze, előre kell nézni, meg fogadkozni se árt, biztos, de egy kicsit visszanézni, letenni, tanulni a saját tapasztalatainkból, az is kell, néha! Legalább egyszer, egy évben.

Meg vizualizálni, álmodni! Isten őrizz, hogy azokat a szép, most még csodának tűnő képeket magunkról, amelyek jelenleg oly valószínűtlenek, elhessegessük magunk elől!

Sőt, legyen a kép egyre tisztább és az ahhoz vezető út is egyszercsak meg fog jelenni!

Kívánom, hogy nyílt szívvel, őszintén tudjunk ezeken mindannyian végignézni, miközben látjuk a fényt és így megtisztulva, egy fantasztikusan sikeres és boldog, minden jóval megáldott új esztendőbe lépni, együtt, azok társaságában, akiket nagyon szeretünk!

*********B U É K!**********

Tovább, tovább, tovább...

Megvolt az első két teljes napom itthon. Amikor első reggel felébredtem az ágyamban, volt egy olyan futó gondolatom, hogy csak álmodtam volna...?

Aztán eszembe jutott az a sok új ember a szívemben. Valaminek történnie kellett, ha ők odakerültek! :)

Nagy a csend Amerika felől, ami eddig a közegem, a mindennapom volt, most pedig egész máshol vagyok.

Sokan kérdezik tőlem, hogy nagyon rossz-e itthon?

Nem! Történt valami, kaptam egy nagy adagot az élettől, ami örökké az enyém. Az, hogy ezután folytatódik-e a világ felfedezése, vagy itthon élem tovább az életem és csak az emlékeimben őrzöm az elmúlt három hónapot, az csak rajtam múlik.

Az Utam visszatért az origójába, vagyis momentán ugyanúgy néz ki, mint mielőtt elmentem. De én sokkal több vagyok, picit talán másabb is legbelül, a testről alkotott véleményem mindenképpen egész más.

Persze ugyanúgy idegeskedem a dugóban, visszacsöppentem a zsúfolt hétköznapokba, de néha visszaidézem, hogy hogyan is oldottam meg odaát a hasonló stresszes helyzeteket, tök egyedül. Miért is volt ott könnyebb? Nem könnyebb volt, hanem ott nem volt mese, ki kellett belőle mászni, mert valahogy az idő(m) volt értékesebb számomra.

Furi, nem? Itthon nem az én időm fogy? Nem mindkettő az én életemből megy? Na erről ennyit... :)

A környezetem legalábbis ugyanannak tűnik, mint előtte, de a tervek, a lehetőségek és hogy merre fog tovább menni az út, sokkal határozottabbak és sokkal színesebbek!

Mert ugye tudjuk, hogy nem térhet vissza magába, hiszen csak előre megy!

...és igen, fázom! De nem vészes. A barnaságommal, állandó vigyorommal az arcomon picit kitűnök a tömegből, de légyszi, akik itt, Magyarországon éltek, tartsatok ki, mert ott van a napocska, csak most picit máshol süt. Nekem elhihetitek. Azért lehet előre mosolyogni! Tudom nem könnyű.

Köszönöm a sok-sok pozitív visszajelzést, bíztató szót, amit kaptam Tőletek, hogy milyen jó élményeket ad ez a blog! Fantasztikusan örülök, hiszen ezért csinálom!

Ezért amondó vagyok, (bár voltak bennem kételyek, hogy Budapestről is tudok-e érdekes lenni) hogy ne temessük el ezt a blogot, hiszen az utam nem ért véget, hiszen mindig történik valami és szeretitek, én is szeretem...

Szóval jövök, maradok, maradunk együtt és csináljuk és minden jó lesz!!

Puszi

az első kép rólam a ködös, hideg reptéren a 22órás éber-riasztásban eltöltött repülőút után:

VISZONTlátásra!

Eltelt 85 nap.

El sem hiszem, mi minden történt ez alatt, mennyi élmény, benyomás ért, úgy érzem nagyon sokat tapasztaltam és ez jót tett.

Egyrészt jót tesz az amerikai optimizmus, a könnyedség, másrészt rengeteget tanultam magamról, úgymond sokat foglalkoztam magammal.

Hú ha belegondolok, hogy mindez azon múlt, hogy idén Edina barátnőm bevont az otthoni kis CFR workshop szervezésébe, amikor Judyék Magyarországra jöttek. Vagy azon múlt, hogy tavaly életemben először találkoztam Judyval és akkor nagy hatással volt rám? Ki tudja, a lényeg, hogy az életünk valamiféle közös vágányra terelődött, a családjával nagyon mélyen megismerkedtem, involválódtam, jelen voltam az igen fontos pillanatokban és mindez a három hónap alatt történt.

Befogadó és nyitott voltam. Mindent kipróbáltam, ami adódott és kész voltam a félelmeimet, előitéleteimet félretenni és csak menni az eseményekkel.

Mint egy kisgyerek, aki először tapasztalja és ismerkedik, szívja magába a világot.

Pedig ezelőtt sem volt unalmas, négy fal közé szorított életem... de ez! Nem gondoltam, hogy még ennyi minden várhat rám, az országhatáron és a saját gondolataim határán túl.

Csak kinyitottam, megnyitottam egy rést, mint a csapot és már zúdult is minden.

Így megy ez!

Köszönöm Melissa és Judy, hogy egy pillanat allatt eldöntöntöttétek, hogy nekem itt van valami keresnivalóm. Nem is volt kérdés, én is úgy rávágtam az első pillanatban.

Pedig hét hónapja még egymás nevét sem tudtuk.

Nagy tanulás és iskola volt, amely mindenekfelett varázslatokkal tanított.

Meglátjuk, hogy folytatódik a mese, egyenlőre vissza a valóságba a los angelesi reptér B termináljának 148-as kapujánál...

Hogyan lett elegem a repülésből

Fázom! Tegnap éjjel megérkeztem a 21-22 fokos Californiába. Rájöttem közben, hogy végülis jó ez így, hogy van négy napom asszimilálódni a hideghez, mielőtt sokkolódom az otthoni fagyoktól és ez most nem fellegzős duma, komoly rákészülést igényel tőlem, gyakorlatilag 9 hónapja nem tapasztaltam hideget. A csontjaimban fázom, már most, éjjel csak 14-17 fok van.

Amióta itt vagyok hétszer repültem. Plusz a kiutazás, hazaút. Tehát mondhatom, hogy ez nem kevés, tapasztaltam ezt-azt a három hónap alatt és tényleg rengeteg időt töltöttem reptereken.

A legutóbbi három viszont minden addigit alulmúlta, így eljutottam oda, hogy köszi, elég, most egy ideig nem szeretnék repülni!

A tegnapi út öt és fél órás volt, Floridából átrepülni amerikán, ide a másik partra és kb fél óra sem volt nyugalmas belőle. Ráadásul előtte hosszú órakat (kb 6 órát) csak várakoztam, hogy gépre szálljak. Arról már nem is beszélve, hogy péntek 13-a volt, de ez mellékes, megpróbáltam ezt a tényt figyelmen kívül hagyni.

De így is. A gépen azon kívül, hogy gyakorlatilag nem volt alkalom felállni, mert folyamatos turbulenciában jöttünk és végig ülve, bekötve kellett maradni, volt egy részeg pasas, aki nem részletezem hogy bűzlött a lecseréletlen nadrágjától, mellettem egy általam kikiálltott terrorista utazott, valaki rosszul lett, lefektették, vagy nem is tudom mit csináltak vele, a lényeg, hogy nem volt valami fényesen.

Vannak helyzetek, amikor jobb nem tudni, hogy mi történik. Az ember védekező mechanizmusa csodálatos. Azt elkerülvén, hogy pánik törjön ki, inkább mindenki meredt maga elé, csöndben, senki nem kérdezett, szerintem inkább csak imádkozott, hogy legyünk már túl ezen az egészen.

Én is komoly félelmekkel küszködtem, de úgy éreztem, az nem lehet, hogy most haljak meg, amikor még haza kell mennem! :)

Rájöttem, hogy bennem van a pánik, könnyen rámtör, de nem a leadási határidőktől, vagy a megoldandó helyzetektől, vagy ha valakin segíteni kell, hanem amikor csak történnek velem a dolgok és a külső események "áldozata" vagyok, amelyekre nemigen lehetek hatással.

Van az igazi pánik előtti állapot, amikor az ember érzi, hogy ebből valami nagyobb baj is lehet. Az csak egy kis vicc, félelem, az agy játéka, a génjeinkben van, mert túl akarunk élni, elkerülni a halált. Aztán pedig, amikor valóban eset van, na, akkor vagyok a legnyugodtabb, legfókuszáltabb. Hihetetlen dolgokat képes olyankor az ember észlelni, megtenni, amiket előtte nem tanult, vagy gondolt, hogy lehetséges.

Tehát végig magamra koncentráltam, a légzésemre, a gondolataimra.

Ez után az élmény után azonnal tudni akartam, meg akartam ismerni a repülés mechanikáját, hogy miért nem zuhannak le a gépek, egyik ismerősömet kértem, világosítson fel, mert úgy gondolom, az információk birtokában talán nem érzem majd magam olyan kiszolgáltatottnak.

Hasznos lehet az előttem álló 11órás hazaút előtt.

Itt magával ragadott a karácsonyi hangulat! A halloweent is ugyanitt töltöttem, tehát most pepitában zajlik kb ami akkor.

A családok összejárnak közösen sütni, minden ház meseszerűen van feldíszítve, kívül-belül, ígérem fotósorozattal fogom illusztrálni, mert látni egy-két csodát!

Holnap reggel pedig megkapom idei első kariajimat! Jupiii! :)

Várom, hogy hazaérjek!! Sziasztoook! puszi

Az utolsó floridai nap

Nagyon szép idővel búcsúzott tőlem Florida.

Előző nap óriási eső zúdult ránk, egész napos, sok helyen a víz (az utakon) komoly fennakadásokat okozott. Ömlött, sötét volt, beborult, fújt a szél.

Főztem egy giga nagy adag búcsú paprikás csirkét, asszem nyolcan ettünk belőle és így is a fele megmaradt, gondolhatjátok, a kis cuki házi készítésű nokedlitől, amelyet egy órán keresztül szaggattam, majd leszakadt a karom.

Nem szeretnék magyar éttermet nyitni, vagyis ha igen, valami ipari megoldással gyártani a nudlikat. Meg egy ideig most paprikás csirkét sem szeretnék látni... :) Riszpekt háziasszonyból lett csodaséf Detti barátnőmnek, aki minden nap 10-13, vagy kb ennyi embernek főz fantasztikus ételeket!

Kihasználtam minden egyes utolsó pillanatot, amit a napsütésben, meg a vízben tölthettem, jól be is kentem magam előtte-utána, mindenféle csodaszerrel, hogy tovább tartson, na, most már aztán hiába kezdem értékelni a bronzbarna bőrt, meg az egyenletes, kellemesen barna arc-színt!

Elbúcsúztam szinte minden egyes fától, meg mindentől, amitől eszembe jutott. Megköszöntem azt a sokmindent, amit a helytől kaptam!

Úristen, hogy mennyi minden történt és eltelt három hónap!! Hova? Mikor? Hogy?

A szívem pedig meg van telve szeretettel, melegséggel.

A sajnálatos esemény összehozta az egész családot, így volt alkalmam mindenkit újra, meg még egy kicsit több, újabb embereket megismerni, mondanom sem kell, fantasztikusak ők is.

Olyan természetességgel kezelték az ottlétemet, sőt, szeretettel, ebben a helyzetben is odafigyeléssel voltak irányomban. Pedig volt egy kósza gondolatom az elején, hogy bárcsak lennék valahol egészen máshol, mintsem itt, a gyász és a temetési előkészületek kellős közepén. De valahogy ez az élmény is végül egy felemelő, lélekmelengető, mosolygós emlék marad, mert azzá tették/tettük.

Köszönöm, hogy itt lehettem!

Holnap repülök Los Angelesbe, vissza Melissához, gyűjtök még egy kis tapasztalatot, azt még nem tudom miről, de attól nem félek, hogy nem lesz beszámolni való téma! :)

Imádlak Amerika & Florida Keys!

Egy hét múlva Magyarországon leszek. Az biztos, hogy ez lesz a második, vagyis már a sokadik otthonom a szívemben. Úgy érzem itt magam. Belaktam.

Barátaim, gyertek ide, most, vagy amikor megtehetitek, pihenni, élményeket szerezni, feltöltődni!

Hogy mit hagyok itt?

A soha véget nem érő nyarat, a sós, permetszerű levegőt, a napsugarakat, a víz illatát, a símogatóan langyos óceánt, amely gyógyít, sportolást, ételt biztosít, lebegtet, energiát, nyugalmat közvetít; a Sombrero Beacht és a többi, fehér homokos strandot; a beláthatatlan, sík vidéket, az aranyló naplementéket, a mindent beborító napfelkeltét; a kék és a zöld minden árnyalatát; a kedves, kifelé sugárzó embereket, barátokat, ismerősöket, két csöpp ebet, akik sírnak örömükben, amikor meglátnak; a jövő-menő trópusi zuhékat, bárányfelhőket, úszó vattapamacsokat, amelyeket felülről is megismerhettem; a pálma- és banánfákat, a kókusz olaját, tejét, vizét, a pelikánokat, teknősöket és kórházukat, leguánokat és gekkókat, a csak itt fellelhető mini rénszarvasokat, valamint szintén helyi limeot; a világ legfrissebb és legfinomabb tengeri ételeit, nádtetős éttermeket, egyéb egészséges ételeket, salátákat, juiceokat és üzletkéket; a legkülönlegesebb élőlényeket és békés otthonukat, a tengeri ökoszisztémát és csodáit, a különféle színekben pompázó virágokat, buja fákat, az ismeretlen zöldségek és gyümölcsök kimeríthetetlen tárházát; a laza bárokat; a fém nélküli életet, a fa és a kő felhasználásának variánsait, a játékot a fényekkel; a végtelen hosszúnak tűnő és mindent keresztbe-szelő US1-t, ami egy ponton mégis véget ér; az egymásba érő szigeteket, nemzeti parkokat és hidakat, a híd-nélküli homokpadokat, lakatlan-szigeteket; a hajók, búvárok közelségét; sok száz mérföldet, amit levezettem, a három sztorit Mr Police Officerrel, az ismerős városokat sorban, a moteleket az út szélén; a karácsonyi zenék hazáját, a country feelinget, a "Southern" és "Northern" szavak valódi jelentését; az élet szeretetének megtapasztalását, a kényelem fontosságának felismerését, a köszönet és személyes igény kinyilvánításának természetességét, a nyitottság furcsálását; a méltóságteljes, hangos autókat; három időzóna-váltást, 8 db reptéri beszállókártyát; az utcán terjengő naptej-szagot; a hajam sötétségét és a bőröm világosságát; könnyeket, mindennapi nevetést, hangos kacagást, mosolyokat az ismeretlenekkel; a mezítlábas hétköznapokat; a szárítógépeket; a melegszívű segítőimet és a begyógyított sebek hegeit; a hihetetlen intuiciókból lett valóságokat; a történetemet, a szívem és a lelkem egy darabját.

Még van egy hét... :)

Elviszem a tudást, nyugalmat és szeretetet, amit kaptam.

....és itt hagyok egy gyászoló családot, István Ban, kiváló magyar bűvész és nagypapa szellemét, aki elhozta amerikának a magyar kreativitást, humort, a szórakoztató tehetségünket, nekem pedig bemutatta, megmutatta Miamit és megosztotta velem az életét. Nyugodjék Békében!

A tango az új test-terápia

Itt vagyok a házban egyedül, két kutyival. A napjaim abból állnak, hogy őket pesztrálom és mivel az egyik még bébi, ezért van dolog bőven.

Amúgyis most társak vagyunk, jelenleg én vagyok a mindenük, wcre sem tudok elmenni egyedül, oda is követnek, csatasorban...

A nagy jön utánam, a kicsi megy akárhova, ahol mi vagyunk.

Strandoltunk is, ami nem mondom, hogy egyszerű és zökkenőmentes, viszont annál szórakoztatóbb volt!

Ezen kívül is próbálom elfoglalni magam, az új-régi ismerősökkel időt tölteni, bármi program adódik, igyekszem semmit sem kihagyni.

Főleg, hogy a visszaszámlálás megkezdődött, már nincs egy hetem sem itt a paradicsomban.

Bevallom, nem is olyan rossz a tudat, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy megöleljem a családot, a barátokat, mulassunk egy szilveszterit.

A többi meg majd elválik!

Bárki, akivel mostanában találkozom, mindenki győzköd, hogy jöjjek vissza, ötletelnek, velem együtt már most bánják az elválást.

Erről ennyit. Nemhogy sajnálják tőlem a lehetőségeket, de ők találják ki nekem, hogy miként tudnék itt érvényesülni, ha majd visszatérek.

Különleges egy hely ez, kiváló emberekkel. Mást nem tudok mondani. Egy ember, annyi is sok, akit tudnék említeni, hogy nem volt velem szuperkedves, dícsérő, vagy bíztató, vagy csak úgy barátilag befogadó.

A történet azonban most egy különleges, művész házaspárról szól, akik meginvitáltak a közösségükbe. Mivel ők táncosokból lettek tanárok (ezt tudtam róluk korábban is), ezért egy jó kis társastáncos estének néztem elébe.

A vége az lett, hogy borsódzó hattal, feltöltődve zenével, ritmusokkal, energiával, kiválasztottam az argentín tangót, amely a legjobban megérintett a megismert táncfajták közül.

Ma már Theoval privát órán vettem részt, ami nagyon komoly hatást gyakorolt rám.

Ők azok: 

Maga a tánc, iszonyú sokat ad. Ez megint egy jó kis játék, a tanulás, az emlékezés, az ösztönös és az elsőre természetellenesnek tűnő mozdulatok tudatos összehangolása.

Miközben a folyamat azért törődést igényel, hogy hogyan tudom magam maximálisan rábízni Theora, megengedni hogy vezessen, nem elé lépni, hanem ahogy ő mondta, inkább követni őt és a zenében lenni, hagyni, hogy a lábaimon, a testemen keresztül a zene története megelevenedjen.

Nem egy hétköznapi tanár és tanítási módszer az övé, na.

 

Ők ketten, többszörös világbajnokok, együtt és külön is, amerika-szerte verhetetlenül az év legjobb tánctanárai lettek sorozatban, nem is tudom, hányszáz brutál sikeres tanítvány és bajnok került már ki a kezeik közül.

Óra után még hosszasan beszélgettünk, mesélt az életükről, a karrierjükről.

Bejárták a világot, Broadway, Las Vegas, sok helyen éltek, de úgy döntöttek, itt telepednek le Keysen, aki pedig tanulni akar tőlük, az ide kell, hogy utazzon. És jönnek is, mindenhonnan.

Egy órát töltöttünk a parketten, de én annyi mindent tapasztaltam magamról!

Állítom, hogy köszönhetően az elmúlt hónapok munkájának, Theo elmondása szerint szupergyorsan tudtunk haladni, mert kiváló testtudattal és balansszal rendelkezem.

Szivacsként, csak úgy szívtam magamba az utasításokat, tanácsokat és máris tettem, amit a zene és  Ő kihozott belőlem.

Érzelmek felszabadulása, az egység és tökéletlenség egymáshoz idomulása.

Nőnek lenni, játszani, könnyednek de mégis tudatosnak maradni minden egyes porcikámban.

Ketten vagyunk, mindenféle módon kommunikálunk, ide-oda járnak az információk és haladunk az ütem átlal megalkotott alapokon, arra építkezünk.

Nekem ez volt az az egy óra.

Egy igazi, felemelő élmény, hogy táncolhattam vele, az Ő nyomdokaiban lépkedve beleszippanthattam a művészi mozgásba, ami egyben kőkemény munka és koncentráció!

Bárcsak előbb kezdtem volna! Ki tudja, lehet, hogy ez esetben mire hazatértem volna pályát cserélek...  ;)

Így azonban, csak marad a tapasztalat, hogy létezik egy újabb opció a fejlődésre, elmélyülésre magamban, miközben minden érzékemet feltölthetem, arról nem is beszélve, hogy testmozgásnak sem utolsó, ami nálam elhagyhatatlan szempont!

Íme a tango feeling. Nézzétek, élvezzétek, hallgassátok a hegedűt, a harmonikát, ahogy én tettem! Csudijo és nagyon szép! :)

A rendes-rendetlenek

Ittlétem során tényleg sokkal rugalmasabb lettem. Egyébként mind fejben, mind testileg.

A világról, a "rendszerekről" és a minek-hogy-kell-lenni, eldöntött kérdésekről alkotott véleményem összehasonlithatatlan a megelőző, jól felépített otthonival, amivel elindultam.

Az, hogy mire húzom fel a szemöldököm, köszönöviszonyban sincs azzal, amit otthon még kétkedve fogadtam.

Nemhogy nem csodálkozom, hanem rögtön megértem, mert ami ésszerű és jó, azon nincs mit vitatni.

Az elején még csitítani kellett magamat, hogy csak biztos furi emberek közé keveredtem, majd észrevettem, hogy én is simán beleolvadok, felvettem a pokerarcot, már bármit láthatok, hallhatok, mert nem az alapján ítélem meg a dolgokat, amit elsőre fogok belőlük.

Mondom mire gondolok:

ez alatt a pár hónap alatt találkoztam zsidókkal, mélyen hívő katolikusokkal és egyébben elvakultan hívőkkel.

Mindamellett, hogy semmi előítéletem nem volt, mégis szuperkellemes benyomások értek.

Megismerkedtem olyan nővel, akinek nincs otthona, még csak állandó lakcíme sem, mormon és szabadabb, mint bárki. Csak él és ott alszik, ahol befogadják, mindene az autójában van.

Itt Keysen sem úgy élnek az emberek, ahogy az a mi fogalmainkban létezik.

Bárhol, bármiben, akárhogyan, nem az a lényeg, boldogság, szeretet legyen!

Mivel a szárazföldi lehetőségek, a házak száma véges, ezért a lakókocsiban való ideköltözés teljesen hétköznapi, sőt, welcome, kimondottan fel vannak rá készülve, a parkolókban lakókocsi méretű beállók vannak kialakítva, még ott is, ahol elsőre nem fér el, akkor keresztbe lebetonoznak egy részt, nem gond! Óriás területek, felszerelt "kempingek" várják a kocsikat. Jópár hónapra, amíg tovább nem állnak.

Dehogy rengetegen, de tényleg nagyon sokan éljenek a vizen is?? Ezt nemrég tudtam meg!

Hatalmas kommunák alakultak ki egy-egy kikötőben itt a városban, ahol az emberek, a családok a hajójukon élnek.

Az egyiküket ma ismertem meg. Rögtön elmesélte, mi a házirend a kikötőn belül, hogyan élnek ennyire összezárva, szorosan együtt. Mégis közösen töltik a szabadidejüket, amikor megtehetik.

Szervezett összejárások vannak, viccesen megoldva, feldobva a legalapabb dolgokkal, semmi fakszni, ahol jókat esznek, isznak.

Nincs mosógéped? A funkció a lényeg, nem? Lehet mosni bárhol, ahol víz van, vagy éppen mosodában.

Hallottam, hány ember lakott már velük, mennyit fogadtak be átmenetileg, csak úgy a hajóra. Hihetetlen.

Ezek az emberek egyébként, mielőtt azt hinnénk, nem szegények, vagy hajléktalanok, vagy ilyesmi!

Még csak nem is mondanám igenytelennek őket, hanem az értékrendjük van áthangolva.

Egyszerűen szabad bejárás van egymáshoz, ha nekem van és neked nincs, csak tessék!

Szeretnék én fele ennyi közösséget, meg összetartást Magyarországon!

Majd egész héten egyedül vagyok a házban, az egész család távol van, sajnálatosan a nagypapa betegsége miatt.

Ahogy híre ment, mi van Judyékkal és ennek folyományaként velem, kérés nélkül jönnek sorban az ismerősök, ismeretlenek, kézről-kézre adnak, tényleg tiszta szívvel segítenek.

Programokat szerveznek, itt aludjak, ott aludjak, ne legyek már egyedül a házban.

Könnyfakasztóan édesek, annyira kedvesen törődnek velem!

Egyszerűen ilyenek! A szívük lehet ekkora?

Nagyon drága és értékes helyen élnek, körbevéve a luxussal és mégis a mi mértékeinkkel mérve néha túlmennek az általunk elképzelt kényelem fogalmain. Pedig ha belegondolok, nekik van igazuk, ez az igazi, funkcionális élet!

Imádják és értékelik, hogy itt élhetnek! A helyet, a földet, a vizet, ami alattuk van! Ennyi és nem több! Nem is kell más, a többit meg megoldják valahogy!

Csak egy gondolat

Nagyon erősen foglalkoztat, hogy mondjak Nektek valamit...

Megannyi könyvet, tanulmányt olvasok mostanában az emberi létről, hogyan teljesedjünk ki, mi a "megoldás" az élet különböző kihívásaira.

Számos, különlegesen érzékeny ember kutatta, leírta, hogy a tudat és a tudatalatti hogyan játszik velünk. Az érzékek, érzelmek és hatásaik furcsa színpadán élünk és miközben mi magunk vagyunk a főszereplők, mégis úgy éljük meg, mintha csak az első sorból néznénk a történéseket.

Közben mélyen megérint ami Veletek, Bennetek történik, köszönöm, hogy megosztjátok velem és néha inspirálódtok, vagy továbblendültök egy-egy problémán az írásaim által.

ÉLJ! Lélegezz és közben figyelj a mellkasodra.

Ne kommentáld, ne ítéld meg az életedet. Bizonyos, hogy ami van, az a Te valóságod és az úgy van jól, ahogy van...

Hagyd, hogy a fejedben a dolgok rendeződjenek maguktól.

Ne vesztegesd az időd arra, hogy a múlton rágódsz, elemzed a helyzeteket, vagy a jövődön képzelegsz.

A világ nyitva van előtted, bármit is rejteget még számodra az élet, csodák vannak és igenis Veled is meg fognak történni!

Majd csak figyelj!

Nem tudom, hogy így kell-e, csak bátorkodtam kiírni magamból az érzést.

Uff, én szóltam, a nagyok után, maximális tisztelettel irántuk, innen a világ másik feléről, az óceánnal karöltve! :)

A víz az úr! Adios Mexico!

Visszatértem a floridai házba, hazajöttem. Furcsa valahova máshova ezzel az érzéssel megérkezni.

Az elmúlt egy hét kitérő még rátett egy lapáttal arra, hogy az ittlét-álomból még valóságossabbá válljon, mi több, igazi szigetlakónak érzem már magam.

Gyakorlatilag hét napot Cozumelen, azon az icipici szigeten töltöttem, körbeölelve a csodálatos óceánnal, majd visszatértem ide, ahol a kétsávos út szélén szintén a nagy kékséget látom.

Hozzászoktam a látványához, egyenesen nem bírom elképzelni az életemet a továbbiakban nélküle.

Ismerem mindenféle arcát, hosszú ideig barátkoztunk.

Tudom, hogy játszik a színeivel, ahogy kedve tartja, vagy ahogyan szeretné közölni az állapotát a világgal.

Egyébként pedig maga a nagybetűs harmónia, béke és egyensúly, meg minden ennél sokkal több. Ami nagyon jól elvan az emberi beavatkozás nélkül, köszöni szépen, nem kér a civilizáció "segítségéből", önmagába visszatérve körforgásban van.

Mi pedig maximum, ha betartjuk a tisztelet és a maximális megértés szabályait, megtehetjük, hogy alámerüljünk és felfedezzük, rácsodálkozzunk, gyönyörködjünk.

Itt végre láthatatlanok kell, hogy maradjunk, addig jó, amíg csak arra van engedélyünk, hogy észrevétlenül figyeljünk, ne avatkozzunk bele. Odalent ezek a szabályok világosak és egyértelműek, a vízi világ ezt megérteti velünk.

A hazatérésről jutottam el idáig, holott azzal akartam kezdeni, hogy picit elmeséljem milyen felemelő, hálás érzések vannak bennem. Kétségkívül ez életem egyik legélménydúsabb, legizgalmasabb, legmeghatározóbb időszaka. Sokat gondolkodom, mi vezethetett engem ide és hogy mi az, amit ebből az egészből egy mondatban tanulnom kell.

Már megcsapott a szele a Magyarországra való visszatérésnek. A Karácsonyt idehozta a Facebook, a hidegről kapom a képeket, egyébként bocsánat, de sehol a bőrömön nem érzem az európai decembert.

Oly távol vagyok tőle, hogy elmondani nem tudom. Bevallom, hiányzik nagyon a jóga a kis csoportommal, a budapesti belváros, de minden bizonnyal a nyári verzió és nem pedig az ünneplőbe öltöztetett Andrássy út.

Most pedig egy kicsit tudok írni Mexikóról. Imádtam!

Azért csak felületesen, mert egyrészt Cozumel és Cancun (amit láttam belőle), habár Mexikóban vannak, olyan helyek, ahol erősen érezhető az amerikai hatás, másrészt nyaraló-célpontok, melyek a maguk módján azért szeretnének idomulni az idelátogatók igényeihez.

A hangulat megvan, ami köszönhető a kedves, jókedvű, szűkszavú helyieknek, akik ritkán szólnak, de akkor biztos valami pozitívat, igazából szeretik és értik, hogy a turistákból élnek.

Jópofák, mosolygósak és egy csoda helyen élnek, egyszerűen, praktikusan, nem nagy igényekkel. Ami kell a boldogsághoz, azt általában megoldják a két kezükkel, abból ami van, úgy ahogy az éppen adódik.

Jókat esznek, szeretik az életet, barátságosak.

Mondom, én csak ezekről a helyekről tudok beszámolni, ami valószínűleg más képet mutat, mint odabent a szárazföld belsejében.

Külön úton járnak az amerikaiaktól és ez így van jól.

Azok pedig had jöjjenek és használják ki a hely adta élményeket, had élvezzék a helyiek vendégszeretetét.

Vendéglátómnak hála, igen hamar az információk birtokában voltam, amit tudni kell a szigetről, a környékről.

Kimondottan elkerültük a látogatókra szabott éttermeket és belemerültünk a helyiek által kedvelt, autentikus helyekbe.

Nem mondhatom, hogy wellness étkezés volt számomra, de mint mindenhol, itt is megoldható egy kis odafigyeléssel a dolog.

Őszintén pedig, nem hagytam ki a Tequilát sem, hamár a hazájában vagyok, megpróbáltam megbarátkozni vele, ahogyan a sokak által kedvelt sörrel is.

A leglényegesebb és az egyik meghatározó élmény azonban nem a szárazföldön ért, hanem a víz alatt.

Nehogymár ezen az úton hagyjam ezt ki, mikor pont egy búvároktatóval hozott össze a sors?!

Lássuk, mi is az, amibe annyian szeretnek bele, egy életre, amiről mindenki, aki kipróbálta ugyanolyan lelkesen mesél?

Volt bennem félelem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.

Igazából a kezdő lökésre rá kellett beszéljem magam, aztán pedig, ha a kocka már el van vetve nem szoktam visszafordulni.

Nagy dolog volt, mindenféle gondolattal a fejemben, úrrá lenni a remegő térdemen és bízva a körülöttem lévőkben abszolút beleengedni magam az eseményekbe.

Apró lépésekkel, mint az oviban, de megfelelően kezelve magamat sikerült.

Persze kellett az is, hogy tudtam, éreztem, hogy jó kezekben vagyok.

Aztán pedig csak "moziznom" kellett, mintegy 43 percig, 12,5 méteres mélységben. Úgy elrepült, mint egy pillanat, pedig odalent tuti minden másodpercben a jelenben voltam, mindent megpróbáltam megfigyelni, magamba szívni.

Soha fel nem bukkanó, előtte nem tapasztalt felismerések és érzések kerítettek hatalmukba.

A víz csoda, dehát ezt mondanom sem kell, az ember pedig nem beszél, hanem magára marad a kis elméjével és nincs más megoldás azon kívül, hogy átadja magát az élményeknek, befogadja amit a világ mutat neki odalent magából.

Feljövetelkor, partra lépéskor még a gravitáció is furcsa egy dolog.

Köszönöm az élményt!

Annyit tudok mondani, hogy aki teheti, lássa meg, mi van a látóhatáron túl és alatt, mivel élünk egy bolygón és mire vagyunk befolyással tudtunkon kívül.

Valahogyan ki kellene találni, hogy hogyan óvjuk meg ezt így, ahogy van! Ha mást nem azért, hogy még millió és millió ember láthassa utánunk.

Jöjjön a képes beszámoló:

(az első kép nem rólam készült, csak szemléltetés végett mutatom, mit is kell elképzelni búvárkodás címén)

A huszonharmadikák

Szeptember 23-án indultam Budapestről, most November 23-a van és ismét nekivágok egy útnak, egyedül, Miamiból az ismeretlenbe, terv nélkül. Ugyanúgy biztos vagyok benne, hogy fantasztikus lesz, mint amikor otthonról elindultam.

Semmi félelmet nem érzek, holott ha jól belegondolok a világot átszeltem már így is és most még messzebbre megyek.

Eltelt két hónap és nemhogy közelednék Budapesthez, de sosem éreztem magam még ilyen távol, persze ezt nem az otthoni, emberi kapcsolataimra értem, mert érdekes módon azokat itt őrzöm a szívemben, intenzitásuk mit sem fakult.

Érdekes, pedig nem egy utinaplót, sem egy bölcselkedő, gondolat-megmondó blogot akartam létrehozni. De most, így elnézve, kicsit talán mindkettőre hajaz... ;)

Belecsöppentem egy teljesen más világba, vadidegen emberek közé, akikről az elmúlt két hónapban annyi mindent megtudtam és olyan közel kerültem hozzájuk, hogy hirtelen ők lettek az átmeneti családom, a legjobb barátaim, én pedig az övék.

Az élet legkülönfélébb helyzeteiben része voltunk egymás életének.

Zárójeles megjegyzés: mivel tényleg NAGY családról van szó és most éppen egy mozgalmas, eseménydús, sokszor nehéz időszak van az életükben, ezért valóban sokféle élmény adódott.

Rengeteget tanultam tőlük. Többek között azt, hogy hogyan kell csak úgy, igazán szeretni, minden ok nélkül, sőt, amikor nincsen ok, akkor mégjobban! Hogyha szeretet van, minden van. Tényleg nem akarok üres frázisokat puffogtatni, nekem ezek a gondolatok most, itt, valóban megtöltődtek jelentéssel és érzéssel.

Számomra pedig egyik élmény, kaland, csoda jött a másik után, felidézni is sok, hirtelen.

Köszönöm a sorsnak, de leginkább magamnak, hogy itt vagyok.

Talán sok irigyem is van, de akiket szeretek és akik szeretnek azok velem tartanak és örülnek, örülünk egymás boldogságának.

Semmi sincs ingyen egyébként. Áldozatot mindig, minden esetben kell a nagy dologért hozni szerintem. Még a legkisebbekért is, lásd például a dolgozatokat. Ha valaki nem tanul, nem tesz bele energiát, nem tölt időt legalább azzal, hogy puskát írjon, az nem megy át. (szerintem ez az élet egyik nagy "törvénye"!! :))

Én ide, erre sodródtam, vagyis inkább jöttem az árral, mert most ez a tanulnivalóm.

Nem az irigykedésről akarok lebeszélni bárkit, inkább bíztatni mindenkit, hogy hinni kell önmagunkban és tenni!

Bármi is a titkos vágyunk, álmunk, nem szabad eltemetni, hagyni, hogy eltűnjön a szemünk elől!

Semmi más dolgunk nincs, csak a saját várfalainkat nem építeni, hanem lebontani.

Kiszabadulni, mert addig mi sem látunk ki.

Nem tudhatjuk, hogy az élet a következő pillanatban milyen fordulatot tartogat a számunkra.

Én mondom, csudi dolog az ÉLET! Szeretem. :)

Mexikóból jelentkezem hamarosan...

Röviden

A héten már másodszor főztem paprikás csirkét, nokedlival.

Magyar, szegedi pirospaprikával, Bio Berta paprikakrémmel, amiket be is mutatok, mint fontos hozzávalókat.

Terjesztem az igét közben, hogy milyen csodálatos Budapest, mesélek a város nevezetességeiről, a magyar szokásokról.

Imázsnövelő jutalékot kérek, mert fárasztó egy munka! ;)

A megterített vacsoraasztalt sajnos nem volt időm egyik esetben sem lefotózni, olyan gyorsan ráröppentek és elfogyasztották, odavoltak érte.

Magyar bolt Marathonban, kifőzdével az oldalában? Hm?

Minden nap lefutom az előző esti vacsit. Leszaladok a strandra, ott jógázom egyet a pálmafák alatt, majd úszom egyet és vissza a házhoz gyalog, vagy kocogva.

A nyár visszatért, mintha az előző heti rossz idő csak álom lett volna.

Más egyéb program nem nagyon akad a ház körüli tennivalókon, családlátogatáson, tesiórákon kívül. Olyannyira kisváros, hogy már rámköszönnek az ismerősök az utcán, boltban. Megfizethetetlen! :)

Azért valahogy mégiscsak legalább heti egyszer megnézek egy Budapestől szóló gyönyörű videót... érdekes.

Mint például ezt is itt.

Utazás az utazásban és Nascar, az amerikai

Trükkös és szórakoztató dolog az élettel azt a játékot játszani, hogy minden helyzetet, ami elsőre teljes kicseszésnek (bocsánat) tűnik, később a magunk javára fordítsuk és végül egy szuper, de még szuperebb dolog süljön ki belőle.

Én ezt gyakorlom. Packázott velem, de megoldottam! :)

Múlt héten, egyébként amikor a "tél" is itt volt a nyakunkon, esőzések, pár fokot lehűlt az idő, semmi nap, óriás szélviharok, kiderült, hogy az átmeneti családom (Judyék és az összes rokon, barát) elutazik egy hajóútra, egy hétig nem lesznek. Jön a Hálaadás is, az a körükben jóval nagyobb ünnep, mint a Karácsony.

Tehát itt volt a kérdés, hogy Dórika mit tud majd csinálni, kvázi a világ végén, a rossz időben, ráadásul kocsi nélkül, amíg mindenki ünnepel a családjával.

Éreztem, hogy ez a helyzet, ha így lesz, nem a legjobb számomra, így higgadtan, de végülis villámgyorsan két megoldást eszeltem ki, adódott, alakult, vagyis az élet így kínálta.

Kigondoltam, hogy hozzájuk igazodva én is elhagyom a várost, szervezek magamnak egy kis vakációt.

A dolog végül magától eldőlt, kb egy nap alatt. Mindkettőt elindítottam, mint a rulettgolyót.

Egyik nem jött össze, a másik pedig kedvezően alakult.

Mexikóba megyek! Cozumelre, egy csodálatos kis szigetre! :) Gyakorlatilag a Mexikói-öböl hozzánk közel eső másik kis csücskére átugrom. Légvonalban viszonylag közel is van.

Couchsurfingelek, tehát nem fizetek a szállásért, ami teljesen új számomra, viszont egy ismeretlen ismerős fogad majd, ami azért megnyugtató.

Újabb kaland, még lehet, hogy a búvárkodást is ki fogom próbálni, tekintve, hogy ez a világ egyik legfelkapottabb búvárparadicsoma.

Na, majd meglátjuk, ezen a héten szombaton már indulok! Nagyon izgatott vagyok!

Tényleg úgy gondolom, akkor járunk a legjobban, legalábbis nálam ez mindig így van, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy számítottunk rájuk.

A Nascarról:

Óriási, magával ragadó, amerikai, jókedvű, nagyszabású, lelkesítő, összetartó.

Ahogy azt igazából kell, úgy mentem ide is, a többiekkel. Ugyanis ez itt ünnepnap, egész napos program, rákészülés, ilyenek...

Kora reggel indultunk a délutáni versenyre. Ez volt a szezonzáró futam, így még nagyobb az örömködés, felhajtás körülötte.

Mondták, hogyha igaziból látni akarom, mi is az ami valóban USA, akkor ide mennem kell!

Iszonyat sok ember volt, családok apraja-nagyja. Mi is gyerekekkel mentünk, mert ebből ők sem maradhatnak ki! Mi több, ebbe nőnek bele, imádják az égett gumiszagot, természetes, hogy odavannak a versenyért, a pilótákért.

A parkolókban, óriási területen a pálya körül már napok óta gyülekeznek, vagy éppen már ott laknak a népek. A program amúgy egész hétvégés, mint nálunk a Forma-1. Végig azzal hasonlítottam össze az elején, de egy idő után feladtam, más a feeling. Ebben benne van, hogy "amerikai".

Nem tudom máshogy leírni a különbséget.

Magával ragadó az egy szív, egy lélek érzés és az a lelkesedés, ahogy a kicsik-nagyok imádják, izgulnak, szurkolnak.

Szóval a verseny megkezdése előtt már folyt a program, innen a városból legalább 40-en voltunk, egy bizonyos helyen találkoztunk, ahol Gresvaldékhoz hasonlóan a lakókocsi oldalában barbecue, evés, ivás, mindenki bedobta a magáét. A maga óriás hűtőládányi adagját. Halkan megjegyzem, szomorú volt látni, hogy az ott lévők kb 90%-a el van hízva. De nem kicsit. Én ott a kis spenótos, magos szendvicsemmel akaratomon kívü eléggé magamra vontam a figyelmet, persze tömtek is a grillen sütött húsokkal, halakkal, krumplival, sajtostésztával.

Ízre finom volt minden, de úgy éreztem, hogy mindenből a kelleténél sokkal több van és fogyasztani kell szegényeknek, mert nem akarják hazaavinni a maradékot...

Azok ott oldalt, a kép alján a hűtők, amiben ideszállította mindenki a beugróját a partyba.

Édesek voltak szómiszó, befogadtak, barátságosan üdvözöltek mind, mintha már én is helyi lennék.

Furi egy szokás ez a lakókocsis összejövetel, de igen felemelő látni, ahogy a fiatalok, szüleik, együtt élvezik az életet.

Az volt a gondolatom itt is és a verseny alatt is, hogy ehhez azért nagyon értenek. Egyszerűen megtalálják mindenben a jót, mondjuk pont azt, pont egy kicsit eltúlozzák, de a legélvezetesebb, legkényelmesebb módon szórakoztatják magukat.

Szerintem ehhez mesterien értenek. A verseny minden mozzanatában volt mit szeretni, élvezni, az élmények folyamatosan követték egymást. Az események pedig? Egy autó majdnem kigyulladt, ennyi. 

De mégis a 268 kör úgy elröppent, hogy még.

Egy dolgot azonban irigykedve éltem meg. Ahogy énekelték az amerikai himnuszt, ahogy előtte együtt imádkoztak, az a szellemiség nagyon tetszett. Nem pátoszoskodom, kirázott a hideg, na. Ezek szeretnek, egyenesen imádnak amerikainak lenni és erre oly büszkék is! Beléjük van nevelve, nincs mese. Ilyenkor érzi az ember, hogy ezek tényleg mekkora világrészt birtokolnak és ez a nagyság bizony hatással van a lelkükre.

Büszkék, lelkesek, hisznek, akarnak. Ennyi.