Előző nap óriási eső zúdult ránk, egész napos, sok helyen a víz (az utakon) komoly fennakadásokat okozott. Ömlött, sötét volt, beborult, fújt a szél.
Főztem egy giga nagy adag búcsú paprikás csirkét, asszem nyolcan ettünk belőle és így is a fele megmaradt, gondolhatjátok, a kis cuki házi készítésű nokedlitől, amelyet egy órán keresztül szaggattam, majd leszakadt a karom.
Nem szeretnék magyar éttermet nyitni, vagyis ha igen, valami ipari megoldással gyártani a nudlikat. Meg egy ideig most paprikás csirkét sem szeretnék látni... :) Riszpekt háziasszonyból lett csodaséf Detti barátnőmnek, aki minden nap 10-13, vagy kb ennyi embernek főz fantasztikus ételeket!
Kihasználtam minden egyes utolsó pillanatot, amit a napsütésben, meg a vízben tölthettem, jól be is kentem magam előtte-utána, mindenféle csodaszerrel, hogy tovább tartson, na, most már aztán hiába kezdem értékelni a bronzbarna bőrt, meg az egyenletes, kellemesen barna arc-színt!
Elbúcsúztam szinte minden egyes fától, meg mindentől, amitől eszembe jutott. Megköszöntem azt a sokmindent, amit a helytől kaptam!
Úristen, hogy mennyi minden történt és eltelt három hónap!! Hova? Mikor? Hogy?
A szívem pedig meg van telve szeretettel, melegséggel.
A sajnálatos esemény összehozta az egész családot, így volt alkalmam mindenkit újra, meg még egy kicsit több, újabb embereket megismerni, mondanom sem kell, fantasztikusak ők is.
Olyan természetességgel kezelték az ottlétemet, sőt, szeretettel, ebben a helyzetben is odafigyeléssel voltak irányomban. Pedig volt egy kósza gondolatom az elején, hogy bárcsak lennék valahol egészen máshol, mintsem itt, a gyász és a temetési előkészületek kellős közepén. De valahogy ez az élmény is végül egy felemelő, lélekmelengető, mosolygós emlék marad, mert azzá tették/tettük.
Köszönöm, hogy itt lehettem!
Holnap repülök Los Angelesbe, vissza Melissához, gyűjtök még egy kis tapasztalatot, azt még nem tudom miről, de attól nem félek, hogy nem lesz beszámolni való téma! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése