Úgy gondolom, nem árthat a blognak egy kis önfeltáró, őszinte (mindigis az volt) vallomás arról, hogy nem úgy van ám az, hogy itt kolbászból van a kerítés, ahol a természet csodái, vagy a jókedvű, nyíltszívű amerikai emberek majd mindig mindent feledtetnek, bármi is történjék...
A félelem ugyanúgy ijesztő és tehetetlenséget szül, a bizonytalanság gyomorba vág, a harag megfeszíti az egész testet, a kilátástalanság elnyomja a jókedvet és hirtelen minden szürke lesz.
Hogy-hogynem az ég is pont akkor borul be és derül ki, ahogy a hangulat változik.
Viharos szelek járnak errefelé mostanság és nem igazán vitték el a nehezen előremozduló dolgokat, azokat a helyzeteket, amiben azt hittem nem haladok előre. Hiába az orkánszerű szél, az agyam csaknem engedte el a gondolatokat, az aggódást.
Itt most körülbelül másfél-két napról beszélek.
Át kell menni ezen, nincs mese. Én döntöttem így, hogy maradok, végülis habokra, nem volt semmi biztos, nem ígért senki semmit, miért is tette volna, vállaltam a kockázatot.
Mi több, az intuícióm megsúgta, hogy lecke lesz a javából, de valamiért (miértis) kellett, én kértem, megcsináltam magamnak és újra benne találtam magam egy oly ismerős érzésben, amiben életemben már többször. Sosem szerettem, szenvedtem tőle.
Nehéz helyzet ez mindenkinek, mert mind felnőttek vagyunk, mindenki éli a magáét, én pedig itt vagyok, akárhogy is nézzük egy idegen, aki csak belecsöppent a dolgokba. Ha úgy vesszük, bizonyos szempontból púp mindenki hátán. Persze ez csak egy negatív feltételezés, ami tudom nem igaz, de jól hangzik az elkeseredett léleknek.
Egy-két napig nem volt tiszta, hogy hol tudok/fogok lakni, egyáltalán az sem, hogy lesz-e miből eltartanom magam, az viszont már elég fix, hogy december közepéig az USAban maradok, mivel a repülőjegyem haza akkorra szól. Persze lehet tologatni, alkalmanként elég drágán, de ez a jelenlegi is egy utolsó, gyors lecsapású jegy volt, mivel Karácsony előttről beszélünk és nagyon foglaltak a járatok.
Tehát a miért, hogyan, miből kérdések később kerültek elő, mint maga a döntés, hogy maradok.
De nem is a sztori a lényeg, tényleg, hanem az, hogy mit hoz ki az érzelmeim legsötétebb zugaiból, hogy élem meg és hogyan jövök ki belőle, mennyi idő alatt tudom inkább előnyömre fordítani, mint belesüppedni.
Azt hiszem ez az, ami miatt ezt az egészet "megcsináltam" magamnak, mert jelen esetben az elveszettség érzése, másra-utaltság és kilátástalanság csak megerősített abban, hogy megálljak a két lábamon és azt mondjam: rendben vagyok, biztonságban vagyok a testemben.
Előhívtam a magabiztosságom onnan a béka feneke alól, pár mély levegő segített és csak a szívemre figyeltem, hallgattam. Mi az, ami igazából bánt és mi tud ezen segíteni.
Miért is fontos nekem, hogy mi van odakint, amikor én, én magam vagyok mindenhol, kifelé és befelé is működöm, az emberek szeretete, odafigyelése pedig árad felém, az én jelenségem miatt, ami valószínűleg szerethető, mégha néha oly könnyen megcáfolható mindez számomra?
Miért pazarolnék ebben az esetben arra időt, hogy sajnáljam, vagy szidjam magam, vagy esetleg ezeket álcázva valaki mást, valójában elbújtatva azt, amit érzek, vagy szükségesnek találok az adott pillanatban?
Ha sírni kell, hát sírok, bosszankodni kell, csak tessék, üsd a párnát! Had menjen!
Végül pár óra és a nap is kisüt, csak elhatározás kérdése. Nem nagy dolog. Jobban megnézve már nem is olyan vészes a helyzet és a sok egyenletből végül kijön valami, amiből vagy lehet továbblépni, vagy elfogadni, köszönöm, ennyi elég lesz mostanra.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam mi is az a CFR.
Moshe Feldenkrais kitalálta, hogy a testünk mennyi mindenre képes, mikor gyermekek vagyunk, micsoda potenciál, harmónia és békesség van benne, ami felnőtt korunkra, persze hosszú évek kitartó "munkája" következtében eltűnik.
A mély, igazi, könnyed, gyermeki hajlékonyságra, puhaságra és összhangra kell gondolni. Ami egyébként lehetőséget ad a tanulásra, az örömre, a képességeink maximális kihasználására. Az hova lesz? Kinőjük, vagy elfelejtjük?
Nem! Ott van az, csak az életünk, a szokásaink, az emocionális blokkjaink és miegyebeink, szépen bebetonozzák őket a testünk különböző pontjaiba.
Az izmaink a kelleténél többet tesznek, így deformálódnak, a csontjaink pedig a lehetőségükhöz mérten jóval kevesebbet.
Namármost. Ha az ott van, az egyetlen, aki tudhat még róla, az az agyunk. Ő nem felejtette el, csakhát addigra már nem ő a kapitány és nem bírja visszavenni az irányítást.
Ez nemcsak azért fontos, hogy művészien nyúljunk a 7-es buszon a fogódzkodóért, hanem általánosságban, amit ott betemettünk, amiért elnyomtuk és amivel kompenzáljuk, annak oka van és ha kibogozzuk, valószínűleg nemcsak az adott mozdulatot és a test szabadságát kapjuk vissza, hanem sokkal, de sokkal többet.
Ahogy az NLP, amiről bizonyosan sokan tudtok, az agy lingvisztikus programozásával operál, addig a Feldenkrais és CFR a szomatikus idegrendszer programozásával, inkább újra-tanításával foglalkozik.
Itt jön képbe a CFR, ami picit más, mint a Feldenkrais módszer, az alapja ugyanaz, de talán nagyobb hangsúlyt fektet az érzelmek feloldására, feltárására, azokon keresztül is próbál eljuttatni, vissza, ahol kék az ég és zöld a fű és minden oly egyszerű.
Ezt lehet egyénileg, érintéssel mutatni, átadni, ekkor a két idegrenszer vezeti egymást, egyik tanítja a másikat, vagyis a Coach viszi előre a pácienst. Erről meséltem korábban, még a Melissa kezelései kapcsán.
Másik lehetőség ennek megtapasztalására, amikor a földön, a saját felfedező-utunkon jutunk el a "húú, érzem, milyen könnyű és finom a testem, a mozdulatom" érzésig.
A jobb agyféltekés rajzoláshoz tudom hasonlítani. Nincs meghatározott ütemterv, vagy lecke, hogy ki, milyen gyorsan hozza magából elő a művészt, ami valójában mindigis benne volt, más az ideje, útja mindenkinek és végül, ami a nap végén kisül az egészből, az is egyénileg változó.
Hansúlyoznám, hogy itt én, saját tapasztalatból, professzionális anyagra nem alapozva, a saját felfogásomban fogalmazom mindezt. Mivel nagyon nincs is (összefoglaló, ismertető) anyag. Főleg magyarul.
Amit én tapasztaltam:
- a testtudat egy mélyebb, őszintébb megtapasztalása
- a felmerülő, esetleges kényelmetlen helyzetek kezelése, önismeret
- kontrol, tökéletességre való törekvés elengedése, helyette a test kapacitásának felismerése
- ítélkezés, idegesség kezelése magamban, könnyedséggel, tisztánlátással
- saját képességeim, határaim VALÓDI felismerése, megtapasztalása
- mennyire vagyok flexibilis a testemben és gondolataimban, mivel annyira vagyok rugalmas az élet
különböző dolgaiban
- mi az, amit segítségül hívhatok magamban, vagy mi az ami használ, amikor az idegességet, félelmet,
haragot érzem?
- melyek azok a testrészeim, amelyeket tudtomon kívül megfeszítve tartok és ezek elengedése
micsoda változást hoz a habitusomban, gondolkodásomban?
Valójában még naphosszat sorolhatnám és a fergeteges igazságokat és mondásokat is idézhetném a nagyoktól, akik mindezeket kitalálták, vagyis inkább megfogalmazták és a kezünkbe adták.
Nagy köszönet Nekik, az biztos, hogy amint ezeket, vagy a saját kis dolgaidat fülöncsíped, többé nem éled ugyanúgy az életed, mint azelőtt.
Végül egy ideillő videó: http://youtu.be/D9Ko7U1pLlg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése