Boldog vagyok, hogy azt mondhatom, ez is legalább annyit ad, mint végigszáguldani a Csendes-óceán partján a Mazdával a napsütésben. Sőt!
Tegnap volt két "ügyfél", akik a különböző testi bajaikkal küzdve, végül Melissa kezei között találták meg a maguk útját a gyógyulás felé.
Amíg az első órán hallgattam és néztem, mit csinál Melissa, próbáltam megfejteni, mit-miért, az jutott eszembe, hogy úristen, mennyit kell még tanulnom, annyira komplex a dolog. Szerencsére a munkát segíti az intuitív megközelítés, és a mély együttérzés, én úgy érzem ezen az úton elindulhatok, a tapasztalatom ezt mutatja a jógából.
Életemben először örültem annak, hogy "csak" 35 vagyok, mert hál' Istennek az anatómiát így még van időm megtanulni, vagyis elmélyedni benne.
Megmutatom mivel dolgozunk nagyvonalakban:
A munka ha az asztalon zajlik, ebben az esetben kézzel, érintéssel történik a tanulás, tapasztalás. Ezáltal mutatja meg az egyik agy a másiknak, hogyan is működik az adott test ideálisan, akarom mondani könnyen. Ez olyan, mintha két vak ember vezetné egymást át az alagúton. Mindenki hozzáteszi a magáét, folyamatos kommunikálás a két idegrendszer között, maximálisan a legkönnyebb út megtalálása végett, ugyanazzal a céllal, a legkisebb kockázatot vállalva, biztonságban, nagyon apró, de mégis hihetetlen módon számító lépésekkel előre haladva.
Remélem érthető vagyok, nagyon egyszerű, csak ezt az élményt a hétköznapjainkban nem nagyon éljük át.
Higyjétek el, hogy maga csak az, ahogy két ember között ez a fajta kapcsolat létrejön, ezt megtapasztani, annyira jót tesz a lelkülknek, hogy már attól beindul a gyógyulás, a lelkünk szárnyalni kezd, olyan kevés is elég neki, én mondom.
Még ha az agyunkban nem is történik meg a nagy "AHA" felfedezés, ami egyébként kizárt.
Másodiknak egy 84 éves hölgy, Alice érkezett. A lánya hozza, mint kiderült egy héten háromszor (!!), gurulós járókerettel közlekedik a néni, de ahogy Melissa átvette a járókeret szerepét, azonnal könnyekig hatódtam és ez az állapotom az óra végéig fönnmaradt.
Ez az idős hölgy, aki a tudatosságnak egy másik szintjén van, mint mi, mégis a szívével, a tanulni képes és akaró agyával hajlandó hetente többször idejönni, pedig látszik nem ez a legkényelmesebb a testének, próbálkozni, gyakorolni, hogyan tud ha úgy tartja kedve egyedül megfordulni az ágyában.
Négykézláb állni, majd felkapaszkodni a padra. Segítség nélkül. Ott vagyunk ketten vele, közel hozzá, együttérzéssel nézzük Őt, mégsem segítünk és az agya, lám milyen okos, megtalálja, kitalálja hogyan kell! Hogy képes az adott izomzattal kalkulálva, a csontok adott állapotára maximálisan támaszkodva előre jutni. Aztán mosolyogva kérdezi, mikor mondjuk, hogy milyen fantasztikusan csinálta, hogy tényleg, nem is gondolta!?
Mielőtt megköveztek, hogy miért nem segítettem feltápászkodni egy idős néninek a földről, aki előttem szenvedett, elmondom azért, mert egyrészt nyoma sem volt elesettségnek, tápászkodásról itt szó sincs és korábban megtanulta Melissától. Csak meg kellett adni neki a lehetőséget, hogy újra rájöjjön, hogy emlékezzen! Hiszen ha segítettünk volna, Ő maga nem jut előrébb egy lépést sem, mivel ugyanúgy nem tud magától felállni, nem a mi támasztékunkra van szügsége, hanem arra, hogy az agy megtalálja, hogyan és mit tud használni magától.
Így viszont a mi támogató, megnyugtató, bíztató közegünkkel hozzásegítettük az emlékezéshez.
Csak hogy még szentimentálisabb legyek, a járás felidézéséhez, Melissa visszaadta neki az egyik karácsonyi hangulatot a néni életéből, amikor a kedvenc templomában haladt a pap felé...
és működött! Elég volt az agynak visszaidézni azt az állapotot, amikor még simán ment a járás, ott, abban a kápolnában és a test máris gondolkodás nélkül tette a dolgát.
Kész voltam. Természetesen Alice néni a járókeret nélkül távozott, egyik kezével tartotta Melissa kezét és ment...
Persze fontos, hogy fizikailag képes rá a teste, a csontozata, csak az öregedés okozta leépülés megállítása, visszafordítása, az agy trenírozása adja ezt a változást.
Imádtam nézni minden pillanatát, maga volt a gyönyörűség.
Ma én voltam soron, vállaltam újra a felfedezőutat magamban, az izmaimban, a csontjaimban és találtam is valamit! A bordáimat!
Csoda dolgok tudnak születni egy-egy mozdulatból abban a pillanatban, amikor hagyjuk bekapcsolódni a bordáinkat is a folyamatba.
Teljesen új lehetőségek nyílnak meg! Nem egy utunk van, hanem számtalan.
Ott van a testünk összes porcikája és mind azért, hogy segítsen, támogasson minket és mi nem használjuk őket.
Ha hazaértem meg fogom Neked mutatni, hogy mennyire nem veszed igénybe például a bordád képességeit. De ez nem rossz vagy jó. Csak van egy másik lehetőséged is. Mint Alice néninek a járókerettel, vagy a-nélkül. Tudsz róla?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése