Két nap az űrben

Honnan tudhatnánk biztosan, hogyha eljövünk egy ilyen többnapos workshopra, akkor az majd tutira megteszi a hatását, bizonyosan valami bennünk, vagy a világunkban változni fog, vagy mikor és miből tudjuk majd, hogy az a valami megváltozott?

Nem elég csak az, hogy mintha egy wellnes szállóba mennénk, ahol csak enni kell, azon kívül pedig kívülről nézve "henyélni"? Én mondom, már az is megteszi, hogy ennyi időt magunkra szánunk.

Ezen a hétvégi programon 9-en veszünk részt és többeknek gyűlt meg a baja azzal, hogy ő ezt nem teheti meg, mert nem veheti el a családjától az idejét. Hiába volt itt, a gondolatai máshol jártak, hogy éppen e-helyett hol, mit kellene csinálnia, bűntudat, zavartság, félelem, hogy mi minden fog feltornyosulni amíg ő itt látszólag lényegtelen dolgokkal foglalkozik.

Hát nem csodálatos? Mindent megpróbálunk, csakhogy ne kelljen éreznünk éppen mi is történik bennünk, hogy felmentsük magunkat attól a veszélytől, hogy mi van akkor, ha igenis kiszállunk a mókuskerékből és hajlandóak vagyunk meghallgatni, észrevenni magunkat a mozdulataink mögött.

Kemény és intenzív munka ez ám az agynak. Egyrészt folyamatosan le kell gyűrnie az elmét, ami teljes kétségbeesésében, hogy elveszti a kontrollt mindennel bepróbálkozik, másrészt ha hagyunk neki időt, hogy minden egyes pici részletet megfigyeljen, felfogjon, akkor bizony komoly agymunkát igényel.

Pedig csak fekszünk a földön és gyakorlatokat végzünk. Pici mozdulatok ezek, nem tv-torna, se nem jóga, se nem pilatesz. Néha az oldalunkon, hogy a vállunkat mozgathassuk, néha hason, hogy a lapockánk és a bordánk kapcsolódását megtapasztaljuk.

Háton fekve lehet az egész törzsben előidézni a járás mozdulatait, a medence, a gerinc, a vállak közti összefüggést, mikor ezek mind együtt, egymást kiegészítve, szinkronban mozognak! Hmmmm, ezt érezni, hihetetlen egy dolog.

Egy egészen más állapotban vagyunk, mint szoktunk. Ez gyermekkorban könnyen megy, pedig nem figyelünk oda, csak hagyjuk, engedjük, hagy tanuljunk.

Tudatosság és tudat nélküliség egyszerre. Játék az izmainkkal, a csontjainkkal, a testünkkel.

Ennyit érdemlünk, tényleg? Hogy csak csináljuk a dolgunkat, pörgünk, erőlködünk, meg még, meg hagyjuk rápakolódni az amúgyis rozoga talapzatra a cuccost, bár már az elejétől érezzük, hogy ez így nem az igazi, de mindent lerombolni és aztán újra felépíteni mégis mintha bonyolultabb, ijesztőbb dolognak tűnne.

Van egy érdekes hasonlat, ami nagyon megérintett. Ha egy békát beleteszünk egy lábosba és azt fokozatosan melegítjük alatta, valószínűleg ott marad és megfő. Azonban ha forró lábosba tesszük, azonnal kiugrik és így megmenti magát. Nem tudom, valójában kipróbálta-e valaki, de ez nagyon igaz arra, hogyan élünk egyik napról a másikra, a testünkben pedig a stressz, vagy éppen a fájdalom szépen halmozódik.

Mondhatom, hogy csodás csapat gyűlt össze. Mindenki hozta a kis csomagját, amit vagy hajlandó volt azonnal kinyitni, de volt aki Pandora szelencéjét inkább mégiscsak betette a párnája alá és nem beszélt róla, csak dolgozott. Belül. És lehet, hogy sírt is, csak kívülről nem látszott.

De mintahogy mindenkinél megvolt valamilyen 'Aha' élmény, kinél kisebb, kinél nagyobb, nálam is volt egy pár. Igazából nincs olyan, hogy nincs. Ha már csinálunk valamit, akár csak egy fekvés utáni felállást, amely során különösen figyelünk arra, hogyan építjük fel a vázunkat, a talpunktól elkezdve egészen a fejtetőnkig.

Ez az egész tényleg csak a figyelésről szól, csak éppen nem arról a formájáról, mikor a suliban bambultunk a táblára és közben hagytuk, hogy a tanár hangjának monotonitása ne terelje el a gondolatainkat, valójában mégsem tudtuk visszaidézni a szavakat.

A baba honnan tudja, hogyan kell felállni? Honnan tudja hogyan kell felkapaszkodni a járóka korlátjának segítségével, mikor először teszi azt? Mikor nem mondja, nem is mutatja neki senki?

Csak érzi hogyan könnyű, közben játékos figyelemmel pedig keresi, kutatja, próbálja a lehetőségeit.

Nem gondolkodik azon, ha elesett, hogy megpróbálja-e újra, csinálja és kész.

Mi van, ha felnőtt létünkre vissza tudjuk hozni az agyunknak ezt a státuszát, ezt a felfedező mivoltát, amikor könnyed, játékos és szabadon szárnyalhat?

Elmondom mi van: furcsa érzet, mint amikor először eszünk valamit, amit addig sosem és ha ízlik, akkor akarunk belőle még, a harmadik harapásnál pedig annyira ismerős az íz, az élmény, hogy a világ legtermészetesebb dolga lesz, mintha mindigis a magunké lett volna.

Csak közben rengeteg, de rengeteg dolgot hagytunk magunk mögött, korábbi hiedelmeinket, berögződéseinket írtuk felül, ezzel pedig lehetőséget adunk az életünkben a változásoknak.

Minden, ami nehézkes volt előtte, mostantól kezelhető, beidomítható jószággá válik. Ez ugyanúgy a testrészekre, mint az életünk egyéb területeire is igaz. Jól hangzik, nemde?

A közönség szórakoztatására néhány csodaszép fotót közlök a tájról, na jó, egyet a workshopról is.